Palicz Judit - Tükröm

Kamaszként minden szerelembe egy kicsit, vagy nagyon, de belehaltam. A mai napig nehéz elfogadnom, hogy sajnos az emberi kapcsolatok többsége múlandó. Sokan nem tudjuk megfogalmazni sérelmeinket úgy, hogy azok tükrözzék a felszakadó érzelmeket. Pedig mennyit segítene, ha eltudnánk mondani.

Emlékszem, fiatalabb éveimben több verseskötetet forgattam, mint manapság. Mikor nagyon magam alatt voltam a bánattól, hangosan, potyogó könnyek közepette olvastam a sorokat, mert azt éreztem, nem tudok megbirkózni a „Másik” elvesztésével. Aztán jobb lett, megbékéltem a helyzettel. Mert bár akkor ez nem volt tudatos, utólag úgy gondolom, hogy ha saját szavainkkal nem is tudjuk kiordítani magunkból a felgyülemlett fájdalmat, tegyük meg máséival, amiket magunkénak érzünk. Akkor tudatosult bennem, hogy miért volt erre szükségem, amikor Palicz Judit Tükröm című könyvét elolvastam. Ugyanis újra éltem kicsit a kamaszkoromat. Furcsa, de irigység fogott el, hogy kamaszéveiben ő képes volt kiírni magából, és nem is akárhogyan. Művészien. Érzelemgazdagon. Hátborzongatóan. Nagyon kevés ember képes erre. Őket nevezzük költőknek. És ha Judit azt is mondja magáról, hogy ő amatőr, én máshogy látom. Olyat alkotott, ami maradandó. Olyat, ami mankó lehet sok fiatal számára, akik nehezen birkóznak meg az érzelmi hullámvölgyekkel.

Palicz Judit honlapja, ahol a versekből szemelget a költőnő: http://judit.kemex.hu/

Vulkán

Úgy egy fél éve Kevét lenyűgözik a vulkánok. A könyvtárból kikölcsönöztük az összes könyvet a témában, így már csípőből vágja, hogyan "működnek". Már fel sem kapjuk a fejünket, amikor négy évesen a láváról, magmáról vagy kráterről tart előadást. Teljesen fellelkesült, amikor A csodák városát olvastuk, és kiderült, hogy Újhely határában is volt valaha vulkán. Attól pedig egyáltalán nem fél, hogy a Magas-hegy alkalom adtán "moroghat"is. Egyik hétvégén ezért kitaláltuk, hogy modellezünk vele együtt egy kis tűzhányót. Mivel agyagból képzeltük el, ezért felmentünk a Magas-hegyre "alapanyagért". A sípályák aljában épülő gátnál egész tiszta agyagot találtunk, amit csak kicsit fel kellett vizezni és átgyúrni. Egy kis délutáni  pihenő után a családfő nekilátott a vulkánkészítésnek, aminek persze kirobbanó siker lett a vége.

1. Dolgos kezek elkészítették a Magas-hegyet.

2. A boszorkánykonyhában átvette a hatalmat a férfinép. Víz, ecet és ételfesték egyvelegéből készült a láva.

A kitöréshez szükség volt szódabikarbónára.

3. Kitörés helyett csordogálás. A vulkánunknak nem volt nagy ereje, de kezdőktől talán ez sem rossz. Kevének ez is hatalmas öröm volt, a lelkesedése pedig töretlen a vulkánokat illetően. Így biztos vagyok benne, hogy lesz alkalmunk gyakrolni és tökéletesíteni a tűzhányó modellezést.

Mecénásban

A Csodák Városa megjelenéséről hosszabb anyagot készített a helyi televízió Mecénás című műsorába. Íme, egy kis visszatekintés, hogy mi történt alig több mint egy hónapja, június 22-én.

Kiállítás

Még mindig megtekinthető a Pintér-Balogh Amy képeiből nyílt kiállítás a Városi Könyvtárban. Valamennyi akvarell A Csodák Városa című könyvhöz készült illusztráció.



Szabványos életveszély

Keve és Kende, a két kis Szabó gézengúz tudomást sem vett a balatoni vakációt beárnyékoló fekete felhőkről és a 16 fokról, mert a strandolásról elterelte a figyelmüket egy „igazi” uniós szabványnak megfelelő játszótér. Minket, szülőket is lenyűgözött a négybástyás vár, ami a csúszda, hinta és mászóka mellett más attrakciókat is kombinált. Tény, hogy láttunk már szebbet, jobbat, de erre úgy néztünk, hogy költségvetése talán elfogadható lenne, amikor egy sátoraljaújhelyi szocreál vasjátszóteret akar kiváltani a városi önkormányzat. „Mekkora boldogság lenne ez odahaza a gyerekeknek” – beszéltük a férjemmel. Ekkor két budapesti család öt gyerekkel megostromolta a várat. Mint a törökök az egri várfalon, úgy támadtak ezek a fiúk is az éppen a toronyban tartózkodó békés többiekre. Oldalról ugrottak be, a kisebbekre a frászt hozva, majd egy pillanat múlva már másztak is feljebb a tetőre, és ott csimpaszkodtak, csúszkáltak közel három méter magasságban. Minden anyuka hüledezett, némelyikünknek talán még a szánk is tátva maradt. Most sem tudnám megmondani, hogy a gyerekek akrobata mutatványa, erejük és bátorságuk, vagy a félelem bénított le. Talán valamennyi egyszerre. Negyed óra telt el, és a vadóc kis csapat még mindig tudott újat mutatni, amitől a szívünkhöz kaptunk. Mert amit műveltek, az minden volt, csak biztonságos nem. A szabvány készítőinek, az engedélyt kiadóknak őket kellett volna elhívni, hogy bemutassák, melyek azok a kiskapuk, lehetőségek, amitől romba dől a biztonságos uniós játszótér mítosza. Hogy hogyan lehet egy ilyen modern játszótéren nagyobb veszélynek kitéve a gyerek, mint egy szocreál régi vasmászókán, vagy csúszdán, amin a 30-40 év alatt senki sem tudott bemutatni ilyen attrakciót.

A kisebb, bátortalanabb gyerekek az első riadalom után kezdtek felnézni ezekre a mini-pókemberekre. Saját anyukáik helyett immár az egész játszótér szemmel tartotta őket. Aztán egy nagymama barátságosan odalépett a szülőkhöz és megkérte őket, hassanak valahogy a gyerekeikre, hogy a játszóteret úgy használják, ahogy azt a tervezője elgondolta és szorítsák háttérbe a fantáziájukat – ami úgy tűnt valóban, hogy végtelen - mert a kisebbek, gyengébbek még kedvet kapnak az utánzáshoz és akkor valóban mentőt kell hívni. Anyuka elhaló hangon megkísérelt egy „fiúk, most már gyertek le” mondatot. Amilyen lelkes volt a fegyelmezésben, annyira érdekelte a fiúkat is az anyjuk próbálkozása. A nagymama így kézen fogta unokáit és odébbállt, a többi szülő pedig valószínűleg felekezettől függően mormolni kezdett egy imát a játszótéren játszó valamennyi gyerek egészségéért.  Ha így volt, akkor a fohász célba talált, mert a fiúk abbahagyták az akrobata mutatványt és fogócskázni kezdtek, egyikük pedig hintázni. És akkor… Megtörtént amitől immár egy órája féltünk… az egyik fiú beleszaladt a lengő hintába és egy métert repült hátra a homokba. A férjem azonnal odaugrott, egyik kezével felsegítette a földről a gyereket, másik kezével megállította a lengő hintát, hogy a feltápászkodó gyereket, vagy valamelyik rohangáló társát el ne találja a következő lendülettel. Akkorra ért oda az anyjuk és leteremtette a férjemet, miszerint van ezeknek a gyerekeknek anyjuk, majd ő megoldja a helyzetet.

Na, többet már nem bírt el a vérnyomásunk és hazaterelgettük Kevét és Kendét.

Azt hiszem, nem a játszótereket kellene mindenekelőtt cserélni, hanem a szoftvert az emberek fejében. Megtanítani őket a normákra ebben a feje tetejére állított világban, ahol a deviánst mutatják be úgy, mint követendő példát.

Lehet, hogy a vidéki kisvárosokban általában több a „veszélyes” szocreál vasjátszótér, mint mondjuk Budapesten, de tapasztalatom szerint - többségében - tudunk rajta európai módon viselkedni – szülőként és gyerekként is.

Perilla Károlyfalván

Sok-sok Perilla repült felém a károlyfalvai óvódában, amikor Kevével a vakáció előtti héten beléptünk az ajtón. A gyerekek készítették a tündér-bábot Marika óvónéni segítségével.

Mikor mindenki elkészült a bábbal, akkor Marika néni elővette a zöld, barna és kék anyagokat a szekrényből, és az egyik asztalra varázsolta a Zemplént. Volt ott mező, hegy, meg patak (Dörzsik)....

És a Perillák együtt énekeltek, táncoltak, repdestek a Zempléni táj felett.



Csudajó "Perilla-találkozó" volt, nekem elhihetitek!!!!! :D

Az Olvasótól

Köszönöm szépen mindenkinek, aki visszajelzett a mesével kapcsolatban! Nagyon boldoggá tesz valamennyi!
A minap Jászter Bettitől kaptam egy levelet. Megkértem, hogy hadd tehessem közzé itt a blogon. Egyszer Debrecenben Szabó Magdával készítettem interjút. Életem egyik legszebb, legemlékezetesebb élménye volt. Magával ragadó egyéniség - ezt gondolom az irodalomkedvelőknek nem kell bizonygatnom - és nagyon őszinte ember volt. Amikor a beszélgetésnek vége lett és az operatőrrel készülődtünk vissza a stúdióba, Magda néni megfogta a kezemet és azt mondta: "Sose add fel lánykám, ez a szakma neked való." Még ma is könnybe lábad a szemem, ha visszaemlékszem erre. Ezt a kedves gesztust juttatta eszembe Betti levele, és ezért nagyon hálás vagyok.


Kedves Ági!

Amíg Sebivel a kórházban voltunk, a te mesédet olvastam neki. Tulajdonképpen ő volt a mérőműszer, amelynek a mutatói a végén kiugrottak a helyükről.
Még ő kezdte itthon az olvasást és a csodarabbis résznél tartott. A kórházban én folytattam-tudod hogy van, anyával mindig jobb a mese, mert utánozza a szereplők hangját. Nem engedte abbahagyni, csak annyira, amíg ittam néhány korty vizet, hogy a kiszáradt torkomat megenyhítsem. A végén, már térdepelt az ágyban, úgy drukkolt. Itta a szavakat, amelyek elhagyták a számat. Nekem is ugyanilyen élmény volt, talán még jobb, mint amikor otthon, magamban olvastam. A végén mindkettőnkön jóleső borzongás futott végig.
Köszönjük neked ezt az élményt!
Biztosan százan is elmondták már, hogy mennyire érdekes és szép a meséd, de szerintem több annál.
Nagyon jól esik a szöveg sodrása, nem erőltetett, nem modoros. A mondatok egyszerűek és mentesek minden felesleges cafrangtól. A férjem külön értékelte a kis megoldó kulcsokat, azt mondta, hogy olyan, mint a Nemzet Aranya című film feladványai.  Valóban kalandos, egy percre sem engedi a figyelmet lankadni, de nem érzem közben a kényszert, hogy figyelnem kell, hanem egyre gyorsabban olvasom, hogy végre eljussak a megoldásig.
 A legjobban mégis az tetszik benne, hogy a mi szép legendáinkat vagy valós történelmi és irodalmi eseményeinket nem erővel gyúrod a cselekménybe, hanem úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha a mese kedvéért történne minden. És ez az, amit kevesen tudnak azok közül, akik meseírásra adják a fejüket. A te könyveden érezni, hogy szeretetből született és nem azért, hogy lásd a nevedet a borítón.
Az én "szakértőimet" már megnyerted. Szerintem, mostantól más városok polgármesterei is jelenkezni fognak: írnád meg az ő meséjüket is.
Egyszer Jókai Annával, kedvenc írómmal készítettem interjút, és ő azt mondta, hogy akkor mondhatja el egy író magáról, hogy jó könyvet írt, ha az olvasó azt mondja a végén.
- Jaj, de szép gondolatok! Pontosan így érzem én is, csak én nem tudom ilyen szépen megfogalmazni!
Én is ezt gondolom a mesédről.
Emlékszel? Azt kérdeztem, hogy lesz-e folytatás?
Erre pedig egy másik író adja meg a választ.
" Ha igazán író az író és Isten gondolata feszíti belülről: a gondolat könyvvé lesz előbb-utóbb." / Wass Albert/
Puszi: a népes Hornyák család, akik mind elolvasták a mesét és hisznek a csodákban.

Boszorkányok pedig vannak....

Ezzel a címmel írtam egy blogbejegyzést a bemutató előtti héten. Nem került fel a netre, mert a férjem szerint annak második részében - amit most sem közlök - valaki magára ismerhetett volna, és annak nem lett volna jó vége. Most azonban megtaláltam, és közzé teszem az akkor íródott bejegyzés első felét. Mert az átok még mindig tart: a notebookom még mindig szervízben, a barátnőm hiányzik -  egy hónap után sem unta még meg új otthonát -, és a rágó is maradt a "helyén".

Íródott, anno. 2011.06.16.: "Én még egy békát is képes vagyok megcsókolni, csak valaki vegye le rólam az átkot, amit tegnap tettek rám. Aki ismer, az ez alapján elhiheti, hogy nagy a baj, mert én még a döglött varangyot is kikerülöm az utcán legalább két méterre.

 Kezdődött azzal, hogy elromlott az egy éves netbookom. Valami panel repedt el benne, és ráadásként a billentyűzet is megadta magát. Informatikai analfabéta vagyok, így ne várjatok bővebb szakmai előadást a meghibásodásról. A lényeg. mikor máskor válik használhatatlanná, mint a finisben?!?! Máté, a férjem, megragasztotta szig.szalaggal  - most aztán gyönyörűűűűű - és szerzett hozzá egy külső billentyűzetet, hogy a bemutatóig tudjak legalább dolgozni, azután megy a szervizbe. Most lent kuporgok a földön, mert az aprócska dolgozóasztalomon a külső billentyűzettel együtt már nem fér el a szigszalaggal „dizájnolt„ gépem, ami mellesleg kisebb, mint a klaviatúra. Le akartam fotózni, hogy feltegyem a blogra, milyen mókás körülmények között dolgozom, erre kiderült, hogy a fényképezőgépem is bemondta az unalmast. És ez még mind semmi….

Tegnap könnyek között elbúcsúztattuk az egyik barátnőmet, aki az ország másik végébe költözik. (Egyik szemem sír, másik nevet) Férjestől, feleségestől, gyerekestől ment a lángos sütés, és csak itthon vettem észre, hogy a tunikám egy rágógumival ragad a nadrágomhoz. Fúúúúúújjjjjj! Mégsem azért maradt ez emlékezetes számomra, mert nagyon undorító, ahogy nyúlik a rágó, hanem azért, mert esély sincs rá, hogy maradéktalanul eltávolítsam a kedvenc ruhadarabjaimról. Ha valaki erre az ÁTOK rágógumira ismeri a varázsszert, üzenjen!!!!"

A rágókiszedésre továbbra is várom a tippeket! A szervíz pedig azóta csak annyit üzent, hogy ha a fekete netbookhoz megfelel nekem a fehér billentyűzet, akkor azonnal végezni tudnak a javítással. Hát,....nem felel meg. Elég "ipari" lenne. Az jutott eszembe, hogy mindig borsózik a hátam amikor meglátok mondjuk egy szürke autót piros jobb első ajtóval, mert a karambol után nem volt azonos színű a bontóban, és az újraszínezésre pedig már nem volt pénz. Szóval az ÁTKOT még nem törte meg semmi, és a béka sem jelentkezett. Így várok, és beletörődök, hogy csak akkor jutok géphez, amikor az én drága férjem - aki most "másodállásban" A Csodák Városának "marketingese" - hazahozza a munkából az Övét. Akkor gyorsan átfutom a levelezést, közben vacsorát készítek, gyereket fürdetek, valamint  altatok és a nap végére annyira fáradt vagyok, hogy nincs kedvem, energiám és agyam leülni blogot írni. Pedig nagyon sok az élmény. Az egyik legkellemesebb, hogy egy újhelyi (párbeszédben: Újhely) ismerősöm ajánlotta a könyvet egy miskolci (párbeszédben Miskolc) barátjának, aki megrendelte tőlem. Nem sokkal később így beszélgettek rőla az egyik közösségi portálon. A társalgásba utólag én is beszálltam. Név nélkül idézném is ezt, remélem ezzel nem bántom meg őket.

Miskolc: Minden este olvassuk a gyerekekkel, imádják! Csodálatos a történet, nagyon igényesen összerakott könyv, SZUPEEEER :-)

Újhely: Úgy lesz teljes, ha eljöttök, és végigjárjátok a helyszíneket. Kezdve az Ungvári-pincékkel! :-)

Miskolc: már 2-3 napja ígérgetem a kölköknek :) Az Ungvári pincébe lehet, hogy nem mernek majd lejönni, mert ott Gorgok vannak :)

Újhely: Van ott más is! "Varázsital" :-) 2.00-kor indulunk Erdélybe, de ha hazajöttünk, barchobázhatsz, hogy mi is a varázsital, a pincében! Szerintem menni fog! :-)

Miskolc: olvastam, nem fogsz ki rajtam: Szepsy Laczkó Máté féle aszu!

ÉN: ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ! Mekkora öröm ez a "párbeszéd" nekem. Ha mindenki ilyeneket írogat a "hátam mögött", hát nagyon boldog leszek Amandával, az illusztrátorral együtt!!!!

Miskolc: Kedves Ágnes, csak gratulálni tudok! A gyerkőcök el vannak ámulva, kisebb-nagyobb tátott szájjal hallgatja a történetet, de mindig nekem esnek, amikor azt, mondom, hogy "és holnap innen folytatjuk." :)

Megállítanak sokan az utcán is. De nagyot nevettem, és nagyon jól esett, mikor Marika óvó néni elmondta, hogy Károlyfalván minden nap mesélnek rövid részleteket sátoraljaújhely meséjéből a gyerekeknek, és a délutáni játék alkalmával egy kis csoport A Csodák Városának történetét játszotta szituációs játékként. Felosztották egymás között a szerepeket. Volt Perilla, Boldizsár, Péter, Viola, és valaki még Nómia szerepét is bevállalta - pedig a gonosz sosem népszerű a szereposztásnál. (Emlékszem, mi általános iskolában sokszor játszottunk "dallaszosat", de senki sem akart Jockey és Samanta lenni :-) .)

A Nagy nap - BEMUTATÓ!

Végre van egy szusszanásnyi időm, hogy megköszönjem a részvételt azoknak, akik eljöttek a könyvbemutatóra, vagy közreműködtek azon. Valamennyien széppé, emlékezetessé tettétek nekem ezt a napot!

 A bemutató előtti hetekben úgy éreztem, hogy sosem jön el ez a nap. Eredetileg április 2.-ra terveztük a könyv megjelenését, de különböző okokból ez csúszott. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, amikor a szülinapi köszöntését hétről-hétre csak várja és várja, de sosem jön össze az ígért időpontra. De mégis elérkezett június 22-e. Leírhatatlanul jó érzés volt! Sokan sajnálkoztak, hogy kár, hogy nem a tanévben jött ki a könyv, de én úgy gondolom, hogy nem is baj, hogy ez így történt. Sok család ma nem engedhet meg magának nyaralást. De egy ilyen kalandos történetű könyvet talán még igen. És ha a szülők időt szánnak a közös olvasásra, aztán a közös kirándulásokra azokon a csodás helyeken, amit a mese hőse is végigjár, akkor azt hiszem, hogy az egyik legszebb, legélménydúsabb nyarukhoz járulhattunk hozzá.

 Azt tapasztalom, amióta írom a könyvet, hogy még a saját környezetünket sem ismerjük, nem tudjuk azt kiélvezni úgy, ahogy lehetne. Azzal, hogy ebben a könyvben ezeket a természeti, épített és történelmi "csodákat" egy kis misztikummal vegyítettem, közelebb hoztam a gyerekekhez, szüleikhez és nagyszüleikhez. Legalábbis ez volt a szándékom. Hiszen egy kis borzongás olykor kell! És ebben nagy segítségemre volt Amanda, az illusztrátor, hiszen irányt mutatott, hogy milyennek képzelhetjük el Paplát, aki a Levéltár manóinak a főnöke, az Ungvári pince borait örző gorgokat, vagy a legendás Perillát, akinek alakja a könyv borítóját is díszíti.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki legalább annira szereti ezt a csodálatos várost mint én! Fogadjátok Tőlem szeretettel!



KAPHATÓ!

Megrendelhető a könyv 3000 forintos áron

 a szathmarykiraly.agnes@gmail.com,

illetve a szabo.mate@satoraljaujhely.hu e-mail címen.

Kézben a könyv!!!!

Első pillantásra szerelem - persze a könyvre értem. Fantasztikus érzés volt megcsodálni, megérinteni, kézbe venni, belelapozni, megszagolni. Azt hittem sírni fogunk, Ami és én, de nem. Csak fülig ért a szánk. Látva az elégedettségünket, Vajda Tamásnak, a mi drága nyomdászunknak, is nagy kő esett le a szívéről. Velünk örült.

Ez a rövid, képes beszámoló többet mond most monden szónál.

Boldog szerző - illusztrátor páros:

Tamás most már lógathatja a lábát. ....(na, de miről, ha ezt a "kis" könyvkupacot elhoztuk alóla?!)

...és csak simogattuk és "becézgettük", mert nem bírtunk betelni vele.

Aki nem hiszi, járjon holnap utána!!!!

VÁRUNK MINDENKIT SZERETETTEL A BEMUTATÓN, 16.30-TÓL A VÁROSHÁZA DÍSZTERMÉBE!!!!!

"Az új legenda ..."

A sajtó ezt az ajánlót kapta a meghívóhoz (Milyen jó, ha van még egy újságíró a családban. :-D ):

 

A CSODÁK VÁROSA

… az új legenda.

Sátoraljaújhely nem csak szépsége miatt, hanem azért is egyedülálló település, mert saját tündérlegendája van.

A Perilla-történet a város körüli hegyek kialakulásának fantázia szülte magyarázata.

A legenda szerint a természet erőinek parancsoló nimfa haragra gerjedt, mert a férfi, akit szeretett, Perilla tündért választotta. Dühében felrobbantott egy hatalmas hegyet, ami maga alá temette a szerelmeseket. A helyiek úgy tartják, a tündér, és kedvese az így kialakult hegy-gyűrűben a Koporsó-hegy alatt nyugszanak. 

De a legenda ezzel nem ér véget, hiszen Perilla – mint kiderül – nem halt meg …

A Csodák Városa nem egy szokványos mesekönyv, hiszen minden helyszín létezik, a fantázia szülte epizódoknak kereteket adó események, tárgyak mind részei a várostörténetnek.

Tündérek, gorgok, manók, beszélő szobrok népesítik be a várost, akik egy olyan kisfiútól kaphatnak egyedül segítséget, aki nem is akar Sátoraljaújhelyre költözni. Az izgalmakban bővelkedő kalandok során Bagladi Boldizsár eljut a város legérdekesebb helyeire, időutazáson vehet részt, amelyen találkozhat a Csodarabbival, véletlenül összefut Kazinczy szellemével, találkozik a kissé már szenilis Szepsi-Lackó Máté apáttal, az első aszúbor készítőjével, de az egykor a város határában megégetett boszorkányok utódaival is. Eközben megismeri, és megszereti a várost, amely az otthona lesz…

Szathmáry-Király Ágnes meséje több szempontból is hiánypótló alkotás. A 8-14 éves korosztály számára ugyanis manapság nagyon kevés irodalmi mű születik. Emellett izgalmas, a gyerekek számára is érdekes formában – ugyanakkor pontosságra törekedve - tárja fel Sátoraljaújhely gazdag múltjának egy részét, a ma is fellelhető érdekességeket. Így a fiatalok szemét ráirányítja azokra a különlegességekre, amelyek mellett többnyire közönyösen elsétálnak nap-mint nap, és talán olyanok is akadnak majd, akik a mese olvasása során kapnak kedvet, hogy ellátogassanak a csodák városába…

A könyv a Sátoraljaújhely várossá válásának 750. évfordulója alkalmából zajló egész éves rendezvénysorozat részeként jelenik meg.

KÉSZEN VAN!!!!!!!



Hihetetlen érzés látni a könyvemet készen. Még ha csak fényképen is. (Ezeket a képeket most küldte a nyomdából Tamás.)
Alig várom, hogy kedd legyen, és végre a kezembe vehessek egy példányt, érezzem a frissen nyomott könyv illatát.



A könyv nagy alakú (kb. A4) kemény borítós, cérnafűzéses, a belső oldalakat fényes papírra nyomták. A 80 oldal szinte mindegyike illusztrált.

Sokan kérdezik, hogy mennyibe kerül, és hol lehet megvásárolni. A könyv 3000 forint lesz, és megvásárolható nálam, illetve a Hivatalban. Kérdés, kit szeretnél támogatni :-).

Aki úgy dönt, hogy nálam vásárolja meg, az jelezze a szathmarykiraly.agnes@gmail.com e-mail címen. Személyes átvétel is lehetséges, de Sátoraljaújhely területén ki is szállítjuk, illetve aki messzebb lakik, annak postai úton eljuttatjuk (az aktuális postai díjazás szerint).

Nyomdában

Nagyon úgy tűnt az utóbbi napokban, hogy ez a pillanat sosem jön el. De hála Nyiri Péternek és Amandának, nyomdába került a könyv. Péter hihetetlen gyorsan lektorálta a korrektúralevonatot, Ami pedig ügyesen javította a kapott instrukciók alapján. ...és persze Zozónak (Molnár Zoltán) is nagy-nagy ölelés, hiszen a legapróbb hibákat is észrevette és Ami jobb keze volt az utolsó napokban. (Mert, ugye:"Nem bulizni jöttünk" - személyes megjegyzés a "csapatnak", mellesleg idézet a könyvből)  :-D Boldog lehetek, hogy ilyen munkabíró, türelmes embereket kaptam segítőnek a sorstól. Szóval, ma reggel montirozták a könyvet, és délután felzúgtak a gépek. Bár ott lehettünk volna!!!!! De a nyomdász, Vajda Tamás, küldött néhány fotót, hogy dokumentálhassuk itt a blogon a - számunkra legalábbis - nagy eseményt.

BEMUTATÓ

Könyvbemutató: 2011. június 22. 16.30 Városháza Díszterme.

SZERETETTEL VÁRUNK MINDENKIT,

aki kíváncsi Újhely mesés történetére!!!!

Gorg

Íme a gorg az utómunkák után. Hát, nem édes?

...és az egyik honfoglaló szobra a "Zója" tetejéről , ami a mesében életre kel.

Finisben

Úgy tűnik, megvan a bemutató dátuma. Június 22. (Bár még nem szabad elkiabálni)

Izgalmas lesz! Bár messzinek tűnik a dátum, mégis szűkös ez a határidő. Aminak ugyanis rengeteg más határidős munkája van – kapós kreatív -, így az utolsó akvarellek még csak most készülnek. És akkor még mindig hátra van a tördelés, Nyiri Péter segítségével a lektorálás és a NYOMTATÁS. A nyomdának pedig kb. 10 nap kell. Közben pedig itt a Pünkösd és még egy hétvége. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy az ISBN számot milyen kiadó nevére kérjük - és ez a legnagyobb gond -, mert egy pályázat miatt ez sem egyértelmű. Bár a kiírónak eredményt kellett volna már hírdetni, de még mindig sehol semmi. Ha keddig nincs eredmény, nem tudjuk tartani a 22-ét. Az Országos Levéltár ugyanis három nap alatt küldi meg a számot, ami nélkülözhetetlen számunkra, és csütörtökön már montírozni kellene a könyvet a nyomdában ahhoz, hogy határidőre kész legyen. Uffff…Talán ennyi, ami miatt izgalmas ez az egész véghajrá.

A hétvégén kaptam egy pár MMS-t a készülő illusztrációkról. A munkaasztalról fotózták telefonnal és még nincs tollal kihúzva, de szerintem így is látszik, hogy mennyire igényes lesz minden kép. (Ami, ne ölj meg, hogy feltettem ezeket a blogra :-) Bocsi!!!!)

Ugye, milyen jók lettek a gorgok? Ők örzik az Ungvári pincében az aszút, a borokat. Nekem nagyon tetszik. A másik képen pedig a Piarista templom órájának mutatójába kapaszkodó Boldizsár látható (lásd "Egy kis sci-fi" bejegyzés).

EZ NEM MESE - VIDÉKEN AZ ÉLET…4.

Akit mindenki ismer

Nagy dilemmában van az egyik barátnőm. Ő amolyan nagyvárosi: minden arc új neki még itthon is, ahol tősgyökeres. Egész egyszerűen csapnivalóan rossz az arcmemóriája. A dilemma pedig abból adódik, hogy beíratta óvodába a kislányát és nem képes megjegyezni a szülők arcát. Egy idő után egyébként belejön, ha valakivel, valakikkel gyakrabban találkozik, de kezdetben mindig kilátástalannak tűnik a helyzet. Szóval az óvodában közeledik az első szülői értekezlet és azon tanakodik, hogy felálljon-e bejelenteni ezen „fogyatékosságát”, vagy vállalja fel, hogy hónapokig ő lesz a többiek szemében az antiszociális, nagyképű anyuka, aki arra sem méltatja a többi szülőt, hogy az utcán köszönjön. Elképzelem a szitut, ahogy a tisztálkodási felszerelésről és a csoportpénzről szóló napirend után az egyebekben, szokatlan módon ilyen bejelentést tesz: „Előre is bocsánat kedves szülőtársak, de nem biztos, hogy holnap, ha szembe találkozunk a sarkon, én köszönni fogok. Nem azért nem teszem, mert derogál, egész egyszerűen nem ismerlek meg még titeket az óvoda épületén kívül.”

De akit ő is ismer, az Mutu. Mutu olyan, mint Szalacsi, csak nem ismeri még az egész ország. Annál többen itt, a városban. Sőt. Ő az, akit mindenki ismer, ám senkinek sem az ismerőse.

És ő az, akire néhány helyi közszereplő is féltékeny lehet (akár), hiszen velük ellentétben a világ egyik legnagyobb keresőprogramja, a Google jópár találatot ad ki a „Mutu Sátoraljaújhely” kifejezésre. J

Mutu  - szó szerint – borzasztóan közvetlen, ha pénzt kunyerál.  Már pedig szinte mindenkitől pénzt kunyerál, amíg össze nem jön egy deci borra való. Ha azt megitta, tovább kunyerál a második deci áráért. Aki olyan szerencsés, hogy akkor metszi Mutu útvonalát, amikor ő éppen a borát issza, megúszta a kellemetlen szituációt, ami a vele való találkozást illeti. Nem volt ilyen szerencsés a város alpolgármestere egy szép nyári napon. Kihasználva kevés szabadidejét, feleségével és két kisgyermekével fagylaltozott az egyik kerthelyiség teraszán, amikor a muskátlikat két koszos kéz odébb tolta, és virágoktól - mint túlméretezett koszorútól - övezve megjelent egy borostás, borzos fej, és borgőzös lehelettel Mutu haverian odasúgta: „Nincs egy százasod?” Szóval ilyen Mutu. De Mutu bármire rávehető, ha kész vagy 20 forinttal hozzájárulni a napi feleshez: táncol, énekel, szórakoztatja a szánalmas helyzetéből gúnyt űző fiatalokat. A minap egy tiszta póló volt rajta BEER DELIVERY GUY - sörszállító fiú - felirattal. Gondolom egy kedves heccelője ajándéka ez is. Hogy igazságos legyek, néha ad magára. Meg szokott borotválkozni. A belvárosban van egy üzlet, ami tükörlapon hirdeti magát. Ezt használja Mutu borotválkozásra. Nem hiszem, hogy studytour-on kapta ezt a tanácsot a budapesti hajléktalanoktól. Egész egyszerűen leleményes. És a városiak sem tudnak elmenni mellette olyan közömbös arckifejezéssel, mint a fővárosiak Mutu sorstársai mellett, akik az utcán kénytelenek tisztálkodni. Ezért aki elmegy mellette, általában megmosolyogja.

Mutu nem hajléktalan, bár ezt nehéz elhinni, mert reggeltől estig az utcán él. Ott eszik, alszik, iszik, tisztálkodik…Hozzá tartozik már a város mindennapjaihoz. Itt nem egy arc a tömegben…Bár lenne az.

1000

Ma léptük át a bűvös számot, amit ki sem mertem magam elé tűzni, amikor létrehoztam a blogot. Több mint ezerszer kattintottatok már A csodák városa blogjára! Köszönöm!!!!!!

Amit azért sajnálok - és ezt csak kisbetűvel írom le, mert nem annyira lényeges-. hogy a Vidéken az élet...1.2.3. háttérbe szorult a meséből közölt részletek mellett.

Csak röviden!

Sajnos, nem jön ki a könyv május 28-ra, ahogy a városi programfüzetben megjelent.  Ennek több oka is van, de lényeg, hogy júniusban már kézzelfogható lesz. Kicsit olyan ez, mintha a szülinapom csúszna egyik időpontról a másikra, és mindig csak áhítoznom kell az ajándék után. De tudom, hogy nagyon boldog leszek, amikor végre kézbe vehetem a nyomtatott változatát.

Privátban sokan írták, hogy kíváncsiak lennének a történet rövid összefoglalására. Megpróbálom…

Bagladi Boldizsár egy 8 éves kisfiú, akinek családja hamarosan édesapja szülővárosába, Sátoraljaújhelyre költözik. Ez a változás egyáltalán nincs kedvére a kamasznak. Hogy ismerkedjen a várossal és az itt élőkkel, Boldizsár a nagybátyja családjánál, Sátoraljaújhelyen tölti a szünidőt.  A rokonság igyekszik kellemes programokat szervezni. Éppen egy Szár-hegyen töltött délután alkalmával találkozik először Boldizsár Perillával. A monda szerint a tündér uralkodott hajdan az erdők és vizek felett az újhelyi erdőkben. Amikor azonban Perilla elhódította a természet erőinek parancsoló nimfától (mesében Nómia) a szerelmét, az kegyetlen bosszút állt. Tüzet bocsátott ki a Magas-hegyből, és a megrendült sziklák maguk alá temették a szerelmeseket. De „A csodák városában” Perillának mégsem nem lett nyughelye a Koporsó-hegy. Megmenekült. Erről azonban már Nómia is tudomást szerzett, és újabb bosszút esküdött. Most azonban az egész város, az itt élők is veszélyben vannak. Perilla és Boldizsár szövetséget, és persze barátságot kötnek Sátoraljaújhely megmentésére.

Megismerkedésük estéjén hatalmas vihar tombol a városban. Az, hogy az égszakadást Nómia „küldte”, csak másnap, a Levéltárban derül ki. A két jóbarát közösen látogatja meg Kazinczy egykori munkahelyén Paplát, aki az iratokat rendszerező manók főnöke. Van ám munkájuk, ugyanis a vihar a Levéltárba is betört, és magával vitte az egyik egyedi darabot, a boszorkányperek dossziéját.

Perilla úgy dönt, hogy Boldizsár segítségét kéri: a Piarista rendház órájával tegyen időutazást az 1800-as évek Sátoraljaújhelyére és kérjen tanácsot Teitelbaum Mózestól abban, hogyan győzhetik le Nómiát. A Csodarabbi rejtélyes felelet ad, miszerint sokszor és sokat segített már a szőlő az itt élőknek, most is fog, ha gondoskodást kap. Perilla úgy véli, hogy ezzel az üzenettel a rabbi arra az aszúeszenciára gondol, amit még Lórántffy Zsuzsanna udvari papja, Szepsi-Laczkó Máté készített. Ennek néhány cseppje a misztikus lényeket sebezhetetlenné teszi, védetté minden bűbájjal szemben. Ezért Boldizsárral ellátogatnak a 15 km hosszú, 4 szintes Ungvári pincébe, ahol a gorgok őrzik a bort. Boldi elcsodálkozik az aszúkészítés fortéján, a falat borító nemes penészen. De a gorgoknak gyanús lesz a sok kérdezősködés és Perillának Boldizsárral együtt menekülnie kell előlük.

Boldizsár folyton azon töri a fejét, hogyan segíthetne. A családja aggódik érte, mert furcsa dolgokat csinál. Többek között elcsavarog a széphalmi Kazinczy emlékkertben, ahonnan az éjszaka kellős közepén kerül elő. A család nem tudja, de Boldizsár találkozott ott a nyelvújító szellemével, akivel izgalmas nyelvi játékot játszottak.

A csínyek ellenére a család elnéző Boldizsárral, és a 8. szülinapját is megünneplik. De senkitől sem kap akkora meglepetést, mint Perillától, aki időutazással ajándékozza meg. Visszarepíti az újhelyi vár fénykorába, ahol a krónikás és az udvari bolond előadják neki Ráskay Magdolna legendáját, ami az újhelyi vár legszebb szerelmi története. ( Mellékesen Te hallottál már róla?  Csak ezért kérdezem, mert számomra újdonság volt ez a história!)

Másnap Boldizsár megtudja Paplától, hogy Perillát megsebezte a matató ménkő, azaz a gömbvillám, és a Long-erdőben a Mária–fa bújtatja. Nem tudja más meggyógyítani, csak az Aranybánya remetéje, akinek birtokában van a titkos recept. Boldizsár a keresésére indul. A remete, egy kedves magányos úr. Péter, az egykor boszorkányperbe fogott Pernoka Jánosné dédunokája, az ükanyja naplójában megtalálja a „Matató ménkő ellen” című receptet. A főzethez a környékbeli erdőkben fellelhető növények szirmaira és aszúra van szükség. Így útnak indulnak. Közben a Dörzsikből isznak és megismerik a Long-erdő flóráját, faunáját, a híres Mária-, és Háromhonvéd fákat. A szél azonban egyre erősödik, és Boldizsár nevét üvölti. Veszélybe kerülnek, de végül szerencsésen megmenekülnek.

Boldizsár hazautazik néhány napra Pécsváradra. A barátján múlik, hogy elkészül-e időben a főzet a tündérnek. De Péter egyéb feladatot is kap: a fegyházba kell meglátogatnia egy rabot, akinek ükanyját hajdan szintén boszorkányperbe fogtak Sátoraljaújhelyen. Az erdőt évek óta el nem hagyó Péter sok változásra csodálkozik rá városi sétája közben.  Majd a börtönben az ükanyja naplóját is díszítő tetoválást fedez fel a rab karján, aki különös álmát meséli el a remetének a látogatás alkalmával. Hazafelé betér a Börtönmúzeumba, ahol ugyanazt az ábrát látja meg a kiállítás egyik darabján, ami a tetováláson és a naplón is szerepel.

Most már annyira közel a mese vége, hogy nem szeretném, ha nem lenne majd min izgulni, ezért azt hiszem nem fejezem be a történet mesélését. Remélem, ízelítőnek ennyivel is beéritek. Persze a mesében szereplő újhelyi helyszínek története és más információ jobban ki van bontva.

És még felteszek egy szenzációs képet: Levéltárban Papla Perillával és Boldizsárral. Itt látszik: valóság és fikció "A csodák városának" keveréke. Hátha így könnyebben megragadnak majd a tények a gyerekek fejében, és szívesebben látogatják meg az újhelyi nevezetességeket, jobban érdeklődnek majd a város múltja irán.

Képek!!!!!

...még nem teljes az illusztrációk sora, de elkészült néhány, amiből most válogattam nektek ide a blogra. Remélem tetszeni fog!

"A Szár-hegy csúcsán álló Kálvária kápolnájának tövében, hátát az egyik sziklakőnek döntve kuporgott Bagladi Boldizsár."

"Mintha csillámport szórt volna valaki szét, amit felkapott a forgószél, és nem akarja letenni. Táncolt vele a szél, kavargott, forgott egy helyben. Ahogy a csillámokra esett a Nap fénye, megannyi színt vert róluk vissza: kéket, rózsaszínt, sárgát, lilát… Boldizsár nem tudta róla levenni a szemét. Csodálatos volt. Perceknek tűnt a tánc, pedig pillanatok műve volt, míg a kavargó csillámporból egy karcsú női alak formálódott. Apró volt és amolyan átlátszó. De mégsem… nem látszott át, csak olyan sejtelmes volt a valója. Mégsem ijesztő. Fiatal volt az arca, hosszú ezüstös a haja, ami csaknem földig ért, mint csillámporos ruhája."

"Boldizsár felpattant ágyáról. Látni akarta, hogy mitől ijedt meg annyira a tündér. De nem látott mást, mint a Magas-hegy felett gyülekező viharfelhőket. A távolban már cikáztak a villámok. De a mennydörgés és a villámlás között eltelt idő alapján még messze volt a felhőszakadás a várostól. Boldizsár gyorsan ágyba bújt. Félt a vihartól, így inkább úgy döntött, átalussza azt."

Hát, nem gyönyörűek? ...Ez Ami!

Vidéken az élet 3. (Büszkeségeink)

Ígérem, a meséből is teszek fel a héten, de várok egy-két illusztrációt, hogy meglephesselek Titeket!!!! Addig is, "Vidéken az élet" folytatódik!  - Ha nektek is van ötletetek, hogy miben más vidéken élni, mint "nagyvárosban", miért könnyebb, vagy nehezebb, illetve hogy a mi településünkön mi az, ami megmosolyogtat, vagy elszomorít - mégis tudunk rajta közösen derülni -, kérlek összátok meg velem. :)

 B. Krisztának köszönöm a Gyászjelentéshez fűzött kommentjét...jót derültem rajta. Az anyák már csak ilyenek....minnél nagyobb az élettapasztalat, annál jobban megy a pletyó :)

VIDÉKEN AZ ÉLET…3.

Büszkeségeink,

avagy egyszer felnő a gyerek, csak éppen nem mindegy mi lesz belőle, mitől lesz híres….

A 2000-es évek derekán Debrecenben dolgoztam. Belekóstoltam a nagyvárosi életbe, vagy legalábbis valami hasonlóba. (Meggyőződésem azóta, hogy nemhogy a hajdú megyeszékhely, de a világ is kicsi.) Most ez mindegy is. Szóval, még csak néhány hete dolgoztam ott, és mint kisvárosi lány nehéz volt kitűnni szaftos pletykák híján, miközben az egyik kedves kollégám többször büszkélkedett azzal, hogy ő készítette az első fotót Bódi Szilviről, amikor még országosan senki sem ismerte. A másik  - szintén férfi J - kollégám azzal a sztorival akart felé kerekedni a társalgásban, hogy elmesélte: Szilvi a konditeremben előtte szokott biciklizni, és éppen a hátsóját látja miközben bicepszeit erősíti. Egy harmadik kolléga gyors váltással Lukács Lacira terelte a szót, aki a legjobb barátnőjével randizgatott anno 10 éve J, így belső titkok tudója volt a frontemberről. De egyszer eljött az én időm.

- Óvodatársam volt! – mondtam én is szinte büszkén, amikor a férfi kollégák a Playboyban az egyik éppen akkor legismertebb pornószínésznőről készült fotókat elemezték. Felkapták a fejüket és minden érdekelte őket, ami magánéleti titok lehet „ovitársam” életéből. Igazából nem sokkal több információval tudtam nekik szolgálni annál, mint hogy melyik mászókáról hányszor esett le, melyik fiú leste meg pisilés közben, vagy ki mellett aludt délutáni csendes pihenőn a csoportszobában.

Miután egykori csoporttársam befutott a szakmájában, a bulvársajtó imádta és intelligens lányként a média nagy-öregei is szerettek vele interjút készíteni, mindenki róla beszélt a szülővárosában. Hirtelen mindenki, de mindenki ismerte. Mindenki tudott valami személyes történetet vele kapcsolatban mondani, még akkor is, ha korábban csak köszönőviszonyban voltak, vagy abban sem. Felkavarta városkánk életét. Első számú kedvenc lett. Büszkeségünk.

Nem tudom, hogy ezt irigyelték-e meg tőle, vagy más volt a motiváció, mindenesetre sok követője akadt. Ha készülne egy felmérés arról, hogy a népsűrűséget figyelembe véve, az egy főre jutó pornószínészek száma mely magyarországi településen a legnagyobb, akkor dobogósok lennénk mindenképp. Persze legtöbbjük nem él itt, vagy már  más „hivatást” keresett magának.

Merész vállalkozás volt ez mindenesetre tőlük, hiszen egy 18 ezer lakosú, „mindenki ismer mindenkit” városban mindig lesznek olyanok, akik ismerték őket már pelenkás koruk óta. És itt visszatérnék ex-pornós ex-csoporttársamhoz még egy történet erejéig. Mikor híres lett a szakmájában, egykori osztályfőnökének a délutáni színjátszószakkörét a diákszáj átkeresztelte „kurva képzőnek”. Ezen persze mindenki csak nevetett, maga a tanárnő is. Mindenesetre ő biztosan büszkébb arra a tanítványára aki miniszter lett, ha csak néhány hónapra is. Mert bizony „országháborítót” is nevelt már ez a város.

Szóval egyszer felnő a gyerek és jó esetben felelősségteljes felnőtté válik magán életében és a hivatásában egyaránt. De egy ilyen kistelepülésen mindig lesz valaki, aki meglátja majd a gyereket azokban a fiatalokban, akik középiskola után nem hagyták el a várost, vagy felsőfokú tanulmányaik után itt akarják megtalálni a számításaikat. Nekik dupla akkora harcot kell vívni vezető pozícióban az elismerésért, tekintélyért, mint tennék azt egy nagyvárosi multinál.  Valljuk be, férfi vezetőként felettébb kellemetlen érzés lehet kérdőre vonni vagy utasítani valakit, akiről biztosra tudja, hogy a beosztottja gyerekként látta meztelen alsótesttel szaladgálni a városi strandon és az egykori méreteiből próbál messzemenő következtetéseket levonni, ami jó vicc lehet az iroda női dolgozói körében.

Long-erdő

A naplemente gyönyörű volt a hegygerincről. Az ég alja vöröses színekben játszott.

-         Izzik az ég alja, szél lesz. – jegyezte meg Péter. – Igyekeznünk kell, mert ha a népi megfigyelés igaz, akkor még mielőtt feltámad a szél, biztonságos helyre kell húzódnunk a Long-erdőben.

Boldizsár hallotta, amit a remete mondott, de most nem tudott másra gondolni, csak a szüleire. Aggódott, hogy halálra ne rémítse őket eltűnésével. Szegény édesanyja! Biztos azóta csak sír és a fia után kiabál az erdőben. Szinte csengett a fülében édesanyja bársonyos hangja: „Boldi,…Boldizsár…!” Valószínűleg már segítséget is hívtak, hogy minél többen kutassanak utána az egyre sötétedő erdőben.

-         A mobilom! – kiáltott fel. Megállt és lekapta hátáról piros kockás hátizsákját, amit még nagyapja adott neki túrázáshoz. Táskája mélyén kotorászva megtalálta telefonját, amit csak akkor használt, ha a szüleit értesíteni akarta valamiről. Csak akkor kapcsolta be, ha szükség volt rá. - Mindjárt mehetünk tovább, csak értesítem a szüleimet, hogy ne aggódjanak. Bár holnap úgysem fognak megdicsérni, amiért eltűntem, de így legalább tudják, hogy nincs nagy bajom.

 Felhívni nem merte őket, mert akkor biztosan faggatózni kezdenek, de egy üzenetet írt: „Drága Anya, Apa! Jól vagyok, ne aggódjatok. Boldizsár”

Amikor az elküldött üzenetet jelző kis boríték ikonja feltűnt a kijelzőn, Boldizsár szemét elfutották a könnyek. Ez volt az első alkalom, hogy titkolózott a szülei előtt, akik most nagyon hiányoztak neki.

- Mehetünk. - vállára kapta a hátizsákot, és céltudatosan tört előre a kis ösvényen, amit jócskán benőtt a gaz.

-         ­ Egy óra, és megérkezünk a Szár-hegyre. - nyugtatgatta a remete.

Boldizsár egyáltalán nem bánta, hogy hamarosan lóháton folytathatják az utat. Már sajgott a lába az egész napos túrától. Gondolatait pedig nem sikerült elterelni a szüleiről, hiába küldte el az sms-t, csak tovább vívódott. Péter nem volt túl jó beszélgetőpartner. Hozzászokott a magányhoz és a csendhez. Olyan sötét lett, hogy már a viharlámpákat is elő kellett venni. Péter zseblámpa híján ezzel világított a házában és azon kívül is. A sötétben nehezen haladtak. Már türelme végén járt Boldizsár, mikor Péter hirtelen lehajolt. Boldizsár majdnem nekiütközött. Mikor a remete felállt, valamit tartott zárt tenyerében. A lámpa fénye felé tartotta, és kinyitotta kezét. Tenyerében egy rózsaszín szirom pihent.

-         Íme, a törpemandula. A háromból egy szirom már megvan. Nosza, keressük meg a lovat is. Ott lesz a Dörzsik-forrásnál. - mondta, és fokosával jobbra mutatott.

Alig mentek 20-30 métert, egy ló nyerített fel a sötétben. Magasabbra emelték lámpásukat, és nem messze tőlük, meg is látták az állatot, kantárával egy fa törzséhez kötve.

-         Szevasz, Rigó! - mondta Péter, és zsebéből egy kockacukrot vett elő, amit nyitott tenyérrel nyújtott a szürke lónak. Rigó hangos nyerítéssel köszönte meg a kedvességet. - Elfogyott a vizünk. Mielőtt továbbmegyünk, megtöltöm a kulacsunkat. Tudok egy helyet, ahol hozzáférhetünk a forrás tiszta vizéhez. - Gyökerekbe kapaszkodva lemásztak egy domboldalon, ahol egy aknaszerű járaton keresztül leereszkedtek egy csatornába - Ez a föld alatti csatorna vezeti a forrás vizét Újhely főutcájára. A főtéren áll egy kút, aminek dísze egy női akt.

-         A Vas Manci! – vágta rá Boldizsár.

-         Gondolom, ez csak a gúnyneve, mert annak idején Nimfás-kútnak nevezték. Szóval ennek a 700 éves forrásnak a vize táplálja azt is a mai napig.

-         Hűűűű!

-         Bizony. A kutat 1775-ben építették, hogy ha tűzvész ütne ki a városban, a vizével olthassák azt. De sokan innen hordták otthonaikba az ivóvizet is. Egykor még a fogházban, a börtönben is a Dörzsik vizét használták ivásra, mosakodásra, mosdásra. Most már csak itt, a kifolyásnál iható. Lent a városban nem. Kóstold meg. - Boldizsár felé nyújtotta kulacsát, aki jót húzott a hideg forrásvízből.

-         Jólesett, köszönöm.

-         Akkor itt az ideje nyeregbe szállni.

Kimásztak a csatornából, megkeresték Rigót, és elindultak vele begyűjteni a békakonty és a fehér tündérrózsa egy-egy szirmát. Péter volt a lovas, Boldizsár az utas. A hegyoldalon csendesen játszott a szél a falevelekkel. Halk nesze elálmosította az egyébként is fáradt Boldizsárt. Ráborult a remete széles vállára és elszunyókált. Arra ébredt, hogy hűvös fuvallat csapta meg az arcát, és mintha a szél az ő nevét súgta volna: „Boldizsár”.

Ahogy a remete megérezte, hogy útitársa ébren van, magyarázni kezdte:

-         Beértünk a Long-erdőbe. Íme az ország egyik legszebb ártéri erdeje. Bár ebben az éjszakai sötétben nem sokat látni belőle. Évszázados fák között lovagolunk majd, tekints rájuk tisztelettel. A fák többségének neve is van. A terület egykori birtokosa lányiról nevezte el őket. Így kapták a Diána-, az Izabella- vagy a Mária-fa neveket.

-         Mária-fa… - ismételte hangosan Boldizsár, hiszen eszébe jutott, hogy Papla erről a fehér nyárról állítja, hogy bújtatja Perillát. -… láthatnám, ha beszereztük a gyógynövényeket?

-         Áááá, a díszes nyárfacincérre vagy kíváncsi? Hallottál róla, hogy a Mária-fa egyik elhalt, vastag ágában láthatod ezt a ritka, szép bogarat?- kérdezte a természetbúvár remete, mit sem sejtve Boldizsár titkáról.

-         Igen, igen. - füllentette Boldizsár.

-         Rendben, megmutatom a fát. Csak előbb azt keressük meg, amiért jöttünk. De nézd… itt egy kék meztelen csiga. Ilyet sem látni ám mindenhol. Biztosan korhadó fát keres. Azzal táplálkozik. 

Rövid vágta után a tölgyes részbe értek. Sötét volt, mégis nyugalmat árasztott az erdő. Leszálltak a lóról és újra meggyújtották a viharlámpákat.

-         Óvatosan, meg ne égesd magad, vagy fel ne gyújtsuk az erdőt. De próbálj minél jobban lehajolni, hogy megtaláld a békakontyot.

Szinte négykézlábra ereszkedtek, úgy keresték az orhideát. Boldizsár hirtelen felkapta a fejét. „Boldizsáááár” – súgta ismét a szél. Boldizsár mintha egy árnyat látott volna elsuhanni két fa között. Figyelte az erdőt, de nem látott mozgolódást a fák között. Bár betudta azzal, hogy csak a lámpa fénye játszott, és a szél a fák között furcsa hangokat hallat, nyugalma elszállt és nem mert nagyon eltávolodni Pétertől.

-         Megvan. Ez a békakonty. Tiéd ez a szép, nagy szirom. Üljünk vissza a nyeregbe. A tündérrózsát bizony lápos helyen találjuk. Állandó vízre van szüksége. Az ilyen helyeket azonban jobb, ha lóháton közelítjük meg. Így is sárosak leszünk, de talán mégsem nyakig.

Tíz, talán tizenöt percig lovagoltak nyugatnak. Boldizsár közben az erdőt pásztázta. Újhold volt, így a sötétben alig látott tovább pár méternél.

„Boldizsáááááár” - hallotta érkezni a hangot az újabb fuvallattal, ami majdnem a sapkáját is elvitte. Rigó megtorpant, felnyerített. Hogy a ló nyugtalanságát levezesse, mielőtt az ledobja két utasát a hátáról, Péter körbejáratta az állatot. Mikor Rigó lecsendesedett, Péter Boldizsárhoz fordult:

-         A szél a te nevedet súgja, nem először az este folyamán és egyre erősebben.

-         Hallottam, de azt hittem, képzelődöm.

-         Menedéket kell keresnünk. - szögezte le Péter.

-         De a tündérrózsa… még nincs nálunk a szirma! Meg kell keresnünk, különben nagy baj lesz.

-         Nem lesz, fiatalember. Már van. Tudom mit jelent, ha valaki nevét súgja a szél. És Isten ments, hogy a szabad ég alatt találjon minket a vihar. Gyííííí! - megsarkantyúzta Rigót, és már vágtattak is az erdő sűrűbb részébe.

„Boldizsáááár”, „Boldizsáááááááár” - hallatszott egyre sűrűbben, egyre erősebben, egyre fenyegetőbben.

-         Hóóóó! Állította meg a lovat Péter.  Három fa nőtt közel egymáshoz. A remete az egyikhez szorosan odakötötte Rigó kötőfékét. Miközben csomózott, Boldizsár észrevette, hogy a remete arcán most még mélyebbek a ráncok, nyakán és arcán megfeszül az izom. – Rendben, Boldizsár. Most mi jövünk. - mondta mosollyal az arcán.

De Boldizsárt ez már nem nyugtatta meg, hiszen amit látott korábban a remete arcán, az elárulta, hogy Péter sem tudja mi vár rájuk, mit üzen a vörösen izzó ég alja, így naplemente után.

-         Karold át ennek a bükkfának a törzsét, simulj egészen közel hozzá, így…- és Péter is átölelte a fát. Majd levette vastag nadrágszíját és szorosan a bükk törzséhez csatolta vele magukat. - Ebben az erdőben nincs hova elbújnunk. Nincs barlang, nincs hasadék, ami menedéket adna az embernek. Bízzunk benne, hogy így ép bőrrel megússzuk. - mosolygott, de tekintetében inkább a félelem bujkált.