Long-erdő

A naplemente gyönyörű volt a hegygerincről. Az ég alja vöröses színekben játszott.

-         Izzik az ég alja, szél lesz. – jegyezte meg Péter. – Igyekeznünk kell, mert ha a népi megfigyelés igaz, akkor még mielőtt feltámad a szél, biztonságos helyre kell húzódnunk a Long-erdőben.

Boldizsár hallotta, amit a remete mondott, de most nem tudott másra gondolni, csak a szüleire. Aggódott, hogy halálra ne rémítse őket eltűnésével. Szegény édesanyja! Biztos azóta csak sír és a fia után kiabál az erdőben. Szinte csengett a fülében édesanyja bársonyos hangja: „Boldi,…Boldizsár…!” Valószínűleg már segítséget is hívtak, hogy minél többen kutassanak utána az egyre sötétedő erdőben.

-         A mobilom! – kiáltott fel. Megállt és lekapta hátáról piros kockás hátizsákját, amit még nagyapja adott neki túrázáshoz. Táskája mélyén kotorászva megtalálta telefonját, amit csak akkor használt, ha a szüleit értesíteni akarta valamiről. Csak akkor kapcsolta be, ha szükség volt rá. - Mindjárt mehetünk tovább, csak értesítem a szüleimet, hogy ne aggódjanak. Bár holnap úgysem fognak megdicsérni, amiért eltűntem, de így legalább tudják, hogy nincs nagy bajom.

 Felhívni nem merte őket, mert akkor biztosan faggatózni kezdenek, de egy üzenetet írt: „Drága Anya, Apa! Jól vagyok, ne aggódjatok. Boldizsár”

Amikor az elküldött üzenetet jelző kis boríték ikonja feltűnt a kijelzőn, Boldizsár szemét elfutották a könnyek. Ez volt az első alkalom, hogy titkolózott a szülei előtt, akik most nagyon hiányoztak neki.

- Mehetünk. - vállára kapta a hátizsákot, és céltudatosan tört előre a kis ösvényen, amit jócskán benőtt a gaz.

-         ­ Egy óra, és megérkezünk a Szár-hegyre. - nyugtatgatta a remete.

Boldizsár egyáltalán nem bánta, hogy hamarosan lóháton folytathatják az utat. Már sajgott a lába az egész napos túrától. Gondolatait pedig nem sikerült elterelni a szüleiről, hiába küldte el az sms-t, csak tovább vívódott. Péter nem volt túl jó beszélgetőpartner. Hozzászokott a magányhoz és a csendhez. Olyan sötét lett, hogy már a viharlámpákat is elő kellett venni. Péter zseblámpa híján ezzel világított a házában és azon kívül is. A sötétben nehezen haladtak. Már türelme végén járt Boldizsár, mikor Péter hirtelen lehajolt. Boldizsár majdnem nekiütközött. Mikor a remete felállt, valamit tartott zárt tenyerében. A lámpa fénye felé tartotta, és kinyitotta kezét. Tenyerében egy rózsaszín szirom pihent.

-         Íme, a törpemandula. A háromból egy szirom már megvan. Nosza, keressük meg a lovat is. Ott lesz a Dörzsik-forrásnál. - mondta, és fokosával jobbra mutatott.

Alig mentek 20-30 métert, egy ló nyerített fel a sötétben. Magasabbra emelték lámpásukat, és nem messze tőlük, meg is látták az állatot, kantárával egy fa törzséhez kötve.

-         Szevasz, Rigó! - mondta Péter, és zsebéből egy kockacukrot vett elő, amit nyitott tenyérrel nyújtott a szürke lónak. Rigó hangos nyerítéssel köszönte meg a kedvességet. - Elfogyott a vizünk. Mielőtt továbbmegyünk, megtöltöm a kulacsunkat. Tudok egy helyet, ahol hozzáférhetünk a forrás tiszta vizéhez. - Gyökerekbe kapaszkodva lemásztak egy domboldalon, ahol egy aknaszerű járaton keresztül leereszkedtek egy csatornába - Ez a föld alatti csatorna vezeti a forrás vizét Újhely főutcájára. A főtéren áll egy kút, aminek dísze egy női akt.

-         A Vas Manci! – vágta rá Boldizsár.

-         Gondolom, ez csak a gúnyneve, mert annak idején Nimfás-kútnak nevezték. Szóval ennek a 700 éves forrásnak a vize táplálja azt is a mai napig.

-         Hűűűű!

-         Bizony. A kutat 1775-ben építették, hogy ha tűzvész ütne ki a városban, a vizével olthassák azt. De sokan innen hordták otthonaikba az ivóvizet is. Egykor még a fogházban, a börtönben is a Dörzsik vizét használták ivásra, mosakodásra, mosdásra. Most már csak itt, a kifolyásnál iható. Lent a városban nem. Kóstold meg. - Boldizsár felé nyújtotta kulacsát, aki jót húzott a hideg forrásvízből.

-         Jólesett, köszönöm.

-         Akkor itt az ideje nyeregbe szállni.

Kimásztak a csatornából, megkeresték Rigót, és elindultak vele begyűjteni a békakonty és a fehér tündérrózsa egy-egy szirmát. Péter volt a lovas, Boldizsár az utas. A hegyoldalon csendesen játszott a szél a falevelekkel. Halk nesze elálmosította az egyébként is fáradt Boldizsárt. Ráborult a remete széles vállára és elszunyókált. Arra ébredt, hogy hűvös fuvallat csapta meg az arcát, és mintha a szél az ő nevét súgta volna: „Boldizsár”.

Ahogy a remete megérezte, hogy útitársa ébren van, magyarázni kezdte:

-         Beértünk a Long-erdőbe. Íme az ország egyik legszebb ártéri erdeje. Bár ebben az éjszakai sötétben nem sokat látni belőle. Évszázados fák között lovagolunk majd, tekints rájuk tisztelettel. A fák többségének neve is van. A terület egykori birtokosa lányiról nevezte el őket. Így kapták a Diána-, az Izabella- vagy a Mária-fa neveket.

-         Mária-fa… - ismételte hangosan Boldizsár, hiszen eszébe jutott, hogy Papla erről a fehér nyárról állítja, hogy bújtatja Perillát. -… láthatnám, ha beszereztük a gyógynövényeket?

-         Áááá, a díszes nyárfacincérre vagy kíváncsi? Hallottál róla, hogy a Mária-fa egyik elhalt, vastag ágában láthatod ezt a ritka, szép bogarat?- kérdezte a természetbúvár remete, mit sem sejtve Boldizsár titkáról.

-         Igen, igen. - füllentette Boldizsár.

-         Rendben, megmutatom a fát. Csak előbb azt keressük meg, amiért jöttünk. De nézd… itt egy kék meztelen csiga. Ilyet sem látni ám mindenhol. Biztosan korhadó fát keres. Azzal táplálkozik. 

Rövid vágta után a tölgyes részbe értek. Sötét volt, mégis nyugalmat árasztott az erdő. Leszálltak a lóról és újra meggyújtották a viharlámpákat.

-         Óvatosan, meg ne égesd magad, vagy fel ne gyújtsuk az erdőt. De próbálj minél jobban lehajolni, hogy megtaláld a békakontyot.

Szinte négykézlábra ereszkedtek, úgy keresték az orhideát. Boldizsár hirtelen felkapta a fejét. „Boldizsáááár” – súgta ismét a szél. Boldizsár mintha egy árnyat látott volna elsuhanni két fa között. Figyelte az erdőt, de nem látott mozgolódást a fák között. Bár betudta azzal, hogy csak a lámpa fénye játszott, és a szél a fák között furcsa hangokat hallat, nyugalma elszállt és nem mert nagyon eltávolodni Pétertől.

-         Megvan. Ez a békakonty. Tiéd ez a szép, nagy szirom. Üljünk vissza a nyeregbe. A tündérrózsát bizony lápos helyen találjuk. Állandó vízre van szüksége. Az ilyen helyeket azonban jobb, ha lóháton közelítjük meg. Így is sárosak leszünk, de talán mégsem nyakig.

Tíz, talán tizenöt percig lovagoltak nyugatnak. Boldizsár közben az erdőt pásztázta. Újhold volt, így a sötétben alig látott tovább pár méternél.

„Boldizsáááááár” - hallotta érkezni a hangot az újabb fuvallattal, ami majdnem a sapkáját is elvitte. Rigó megtorpant, felnyerített. Hogy a ló nyugtalanságát levezesse, mielőtt az ledobja két utasát a hátáról, Péter körbejáratta az állatot. Mikor Rigó lecsendesedett, Péter Boldizsárhoz fordult:

-         A szél a te nevedet súgja, nem először az este folyamán és egyre erősebben.

-         Hallottam, de azt hittem, képzelődöm.

-         Menedéket kell keresnünk. - szögezte le Péter.

-         De a tündérrózsa… még nincs nálunk a szirma! Meg kell keresnünk, különben nagy baj lesz.

-         Nem lesz, fiatalember. Már van. Tudom mit jelent, ha valaki nevét súgja a szél. És Isten ments, hogy a szabad ég alatt találjon minket a vihar. Gyííííí! - megsarkantyúzta Rigót, és már vágtattak is az erdő sűrűbb részébe.

„Boldizsáááár”, „Boldizsáááááááár” - hallatszott egyre sűrűbben, egyre erősebben, egyre fenyegetőbben.

-         Hóóóó! Állította meg a lovat Péter.  Három fa nőtt közel egymáshoz. A remete az egyikhez szorosan odakötötte Rigó kötőfékét. Miközben csomózott, Boldizsár észrevette, hogy a remete arcán most még mélyebbek a ráncok, nyakán és arcán megfeszül az izom. – Rendben, Boldizsár. Most mi jövünk. - mondta mosollyal az arcán.

De Boldizsárt ez már nem nyugtatta meg, hiszen amit látott korábban a remete arcán, az elárulta, hogy Péter sem tudja mi vár rájuk, mit üzen a vörösen izzó ég alja, így naplemente után.

-         Karold át ennek a bükkfának a törzsét, simulj egészen közel hozzá, így…- és Péter is átölelte a fát. Majd levette vastag nadrágszíját és szorosan a bükk törzséhez csatolta vele magukat. - Ebben az erdőben nincs hova elbújnunk. Nincs barlang, nincs hasadék, ami menedéket adna az embernek. Bízzunk benne, hogy így ép bőrrel megússzuk. - mosolygott, de tekintetében inkább a félelem bujkált.