Leginkább felnőttek olvassák a blogot, annak ellenére, hogy a készülő könyv leginkább általános iskolás gyermekeknek készül. De, semmi gond, én ennek csak örülök. Azonban arra gondoltam, hogy néhány jegyzet már lassan egy éve itt "porosodik" a gépemen. Ez egy sorozat, szintén a mi kisvárosunk mindennapjairól. A címe: Vidéken az élet.... Gondoltam, hátha kíváncsiak vagytok rá. Háta ezt is olyan szívesen olvassátok majd, mint a mesét. Fogadjátok szeretettel az első jegyzetet, aminek az "Inkognítóban" címet adtam!!!
VIDÉKEN AZ ÉLET…1.
Átutazva egy-egy falun sokszor én is elgondolkozom, hogy vajon mivel töltik itt mindennapjaikat az emberek. Így nézhet a mi 18 ezer lakosú kisvárosunkra egy budapesti. Pedig vidéken az élet nem kevésbé unalmas, mint a nagyvárosban. Csak éppen más. Miért? Ez a cikksorozat bepillantást enged abba, hogy élünk mi, vidékiek, itt a „világ végén”.
Inkognitóban
„Jé, milyen kicsi a világ?!” Üdvözölt egy főiskolás csoporttársam az egyik forgalmas budapesti bevásárlóközpontban. „Semmit nem változtál. Talán csak a hajad. Az lett más.” Rátapintott. A hajam a minap tévedésből a megszokott szőke helyett fekete lett. Nem az én hibámból. Nem én nyúltam félre a drogéria polcán. Szerintem április elsejére szánta a gyártó ezt a terméket a fogyasztók megviccelésére, csak novemberre is maradt belőle. (Megjegyzem, hogy néhány éve voltam már khakizöld szőke hajfestéktől, ami ennél a mostaninál rosszabb vicc volt a cégtől. Meggyőződésem, hogy csak a szőke nőkkel tolnak ki a hajfesték készítő cégek, mert fekete, vörös és barna hajú barátnőim még nem estek át hasonló traumán.)
Lényeg a lényeg. Tényleg örültem a találkozásnak, csak nem értettem, hogy hogyan ismert fel kedves diáktársam, mikor otthon, az én drága kisvárosomban sorra mentek el mellettem azok az ismerősök, akikkel minden nap találkozom. Pedig miskolci, debreceni, budapesti…stb barátainktól megszokott kérdés a „Ti mindenkit ismertek?”, ha csak egyszer is végigsétálnak velünk a belváros rövid kis utcáján és én, meg a családom a másodperc töredéke alatt 6-7-szer köszönünk új és új arcoknak, akik szembe jönnek. (Ez erős túlzás még egy kisvárositól is, de néha úgy érzem, hogy ilyen sűrűn kell.)
Lényeg a lényeg. Tényleg örültem a találkozásnak, csak nem értettem, hogy hogyan ismert fel kedves diáktársam, mikor otthon, az én drága kisvárosomban sorra mentek el mellettem azok az ismerősök, akikkel minden nap találkozom. Pedig miskolci, debreceni, budapesti…stb barátainktól megszokott kérdés a „Ti mindenkit ismertek?”, ha csak egyszer is végigsétálnak velünk a belváros rövid kis utcáján és én, meg a családom a másodperc töredéke alatt 6-7-szer köszönünk új és új arcoknak, akik szembe jönnek. (Ez erős túlzás még egy kisvárositól is, de néha úgy érzem, hogy ilyen sűrűn kell.)
Ismeretlen érzés volt inkognitóban lenni. Olyan nagyvárosi. Azoknak, akik elköltöznek innen mondjuk Budapestre, az első meghatározó élmény, hogy beleolvadhatnak az ismeretlen tömegbe. Ha csak néhány napra is, de én is beleolvadhattam ismeretlenként a számomra ismerős tömegbe.
A kisfiam Mihály-napi ünnepségén tesztelhettem először, hogy milyen ismeretlen ismerősnek lenni. A rendezvényen az egyik nagymama körbejáratta tekintetét az összegyűlteken. Épp a szemembe nézett, mire mosolyogva integettem neki és a számról jól leolvasható volt a „szia”. Ő hidegen visszabiccentett és a gyerekek előadására szegezte tekintetét, miközben odahajolt lányához, és mint utóbb kiderült, megkérdezte tőle: „Ki az a nő ott hátul?”. A lánya felismert, a nagymamát pedig megnyugtattam, hogy semmi gond, a hajfestés után én sem ismertem meg magam elsőre.
De sorra mentek el mellettem az utcán ismerősök, ha nem volt velem a családom. Mikor fekete énem előtti szőkének nem volt ideje reggel a tükör előtt időzni és smink nélkül, elnyűtt melegítőalsóban kellett kénytelen kelletlen a boltba rohannom, mindig osonó-pályán tettem, hogy a lehető legkevesebb emberrel találkozzak és igyekeztem kámforrá válni, ha szembe jött egy ismerős. Bezzeg fekete hajjal! Bármilyen lelakott is volt a külsőm, nem kellett ezzel foglalkoznom, hiszen a hajfestés utáni első nap kiderült, hogy senki sem ismer meg. Na, jó. Nagy átlagban 10-ből 8-an nem. Nem kellett bájcsevegni, ha nem volt kedvem, emiatt a máskor órákig tartó ügyeimet harmad idő alatt elintéztem a városban.
A kedves főiskolás barátnőm pedig felismert!!!!!!!!!! Egy nagyvárosban, millió ember közül kiszúrt engem, akivel évek óta nem találkozott. Ott, akkor megtörhetett a varázs. Vagy csak kopni kezdett a festék? Azóta itthon is egyre többen felismernek, és ami gond, hogy véleményük van a hajamról, erről az áprilisi tréfáról.
Na, mindegy. Néhány napra azért nagyvárosi nőnek érezhettem magam a kisvárosban, ahol élek.
(2009.december)
(2009.december)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése