2011. szeptember 30., péntek

Palicz Judit - Tükröm

Kamaszként minden szerelembe egy kicsit, vagy nagyon, de belehaltam. A mai napig nehéz elfogadnom, hogy sajnos az emberi kapcsolatok többsége múlandó. Sokan nem tudjuk megfogalmazni sérelmeinket úgy, hogy azok tükrözzék a felszakadó érzelmeket. Pedig mennyit segítene, ha eltudnánk mondani.
Emlékszem, fiatalabb éveimben több verseskötetet forgattam, mint manapság. Mikor nagyon magam alatt voltam a bánattól, hangosan, potyogó könnyek közepette olvastam a sorokat, mert azt éreztem, nem tudok megbirkózni a „Másik” elvesztésével. Aztán jobb lett, megbékéltem a helyzettel. Mert bár akkor ez nem volt tudatos, utólag úgy gondolom, hogy ha saját szavainkkal nem is tudjuk kiordítani magunkból a felgyülemlett fájdalmat, tegyük meg máséival, amiket magunkénak érzünk. Akkor tudatosult bennem, hogy miért volt erre szükségem, amikor Palicz Judit Tükröm című könyvét elolvastam. Ugyanis újra éltem kicsit a kamaszkoromat. Furcsa, de irigység fogott el, hogy kamaszéveiben ő képes volt kiírni magából, és nem is akárhogyan. Művészien. Érzelemgazdagon. Hátborzongatóan. Nagyon kevés ember képes erre. Őket nevezzük költőknek. És ha Judit azt is mondja magáról, hogy ő amatőr, én máshogy látom. Olyat alkotott, ami maradandó. Olyat, ami mankó lehet sok fiatal számára, akik nehezen birkóznak meg az érzelmi hullámvölgyekkel.
Palicz Judit honlapja, ahol a versekből szemelget a költőnő: http://judit.kemex.hu/


2011. szeptember 16., péntek

Vulkán

Úgy egy fél éve Kevét lenyűgözik a vulkánok. A könyvtárból kikölcsönöztük az összes könyvet a témában, így már csípőből vágja, hogyan "működnek". Már fel sem kapjuk a fejünket, amikor négy évesen a láváról, magmáról vagy kráterről tart előadást. Teljesen fellelkesült, amikor A csodák városát olvastuk, és kiderült, hogy Újhely határában is volt valaha vulkán. Attól pedig egyáltalán nem fél, hogy a Magas-hegy alkalom adtán "moroghat"is. Egyik hétvégén ezért kitaláltuk, hogy modellezünk vele együtt egy kis tűzhányót. Mivel agyagból képzeltük el, ezért felmentünk a Magas-hegyre "alapanyagért". A sípályák aljában épülő gátnál egész tiszta agyagot találtunk, amit csak kicsit fel kellett vizezni és átgyúrni. Egy kis délutáni  pihenő után a családfő nekilátott a vulkánkészítésnek, aminek persze kirobbanó siker lett a vége.


1. Dolgos kezek elkészítették a Magas-hegyet.


2. A boszorkánykonyhában átvette a hatalmat a férfinép. Víz, ecet és ételfesték egyvelegéből készült a láva.


A kitöréshez szükség volt szódabikarbónára.


3. Kitörés helyett csordogálás. A vulkánunknak nem volt nagy ereje, de kezdőktől talán ez sem rossz. Kevének ez is hatalmas öröm volt, a lelkesedése pedig töretlen a vulkánokat illetően. Így biztos vagyok benne, hogy lesz alkalmunk gyakrolni és tökéletesíteni a tűzhányó modellezést.





2011. augusztus 5., péntek

Mecénásban

A Csodák Városa megjelenéséről hosszabb anyagot készített a helyi televízió Mecénás című műsorába. Íme, egy kis visszatekintés, hogy mi történt alig több mint egy hónapja, június 22-én.

video

Kiállítás

Még mindig megtekinthető a Pintér-Balogh Amy képeiből nyílt kiállítás a Városi Könyvtárban. Valamennyi akvarell A Csodák Városa című könyvhöz készült illusztráció.

video


Szabványos életveszély

Keve és Kende, a két kis Szabó gézengúz tudomást sem vett a balatoni vakációt beárnyékoló fekete felhőkről és a 16 fokról, mert a strandolásról elterelte a figyelmüket egy „igazi” uniós szabványnak megfelelő játszótér. Minket, szülőket is lenyűgözött a négybástyás vár, ami a csúszda, hinta és mászóka mellett más attrakciókat is kombinált. Tény, hogy láttunk már szebbet, jobbat, de erre úgy néztünk, hogy költségvetése talán elfogadható lenne, amikor egy sátoraljaújhelyi szocreál vasjátszóteret akar kiváltani a városi önkormányzat. „Mekkora boldogság lenne ez odahaza a gyerekeknek” – beszéltük a férjemmel. Ekkor két budapesti család öt gyerekkel megostromolta a várat. Mint a törökök az egri várfalon, úgy támadtak ezek a fiúk is az éppen a toronyban tartózkodó békés többiekre. Oldalról ugrottak be, a kisebbekre a frászt hozva, majd egy pillanat múlva már másztak is feljebb a tetőre, és ott csimpaszkodtak, csúszkáltak közel három méter magasságban. Minden anyuka hüledezett, némelyikünknek talán még a szánk is tátva maradt. Most sem tudnám megmondani, hogy a gyerekek akrobata mutatványa, erejük és bátorságuk, vagy a félelem bénított le. Talán valamennyi egyszerre. Negyed óra telt el, és a vadóc kis csapat még mindig tudott újat mutatni, amitől a szívünkhöz kaptunk. Mert amit műveltek, az minden volt, csak biztonságos nem. A szabvány készítőinek, az engedélyt kiadóknak őket kellett volna elhívni, hogy bemutassák, melyek azok a kiskapuk, lehetőségek, amitől romba dől a biztonságos uniós játszótér mítosza. Hogy hogyan lehet egy ilyen modern játszótéren nagyobb veszélynek kitéve a gyerek, mint egy szocreál régi vasmászókán, vagy csúszdán, amin a 30-40 év alatt senki sem tudott bemutatni ilyen attrakciót.
A kisebb, bátortalanabb gyerekek az első riadalom után kezdtek felnézni ezekre a mini-pókemberekre. Saját anyukáik helyett immár az egész játszótér szemmel tartotta őket. Aztán egy nagymama barátságosan odalépett a szülőkhöz és megkérte őket, hassanak valahogy a gyerekeikre, hogy a játszóteret úgy használják, ahogy azt a tervezője elgondolta és szorítsák háttérbe a fantáziájukat – ami úgy tűnt valóban, hogy végtelen - mert a kisebbek, gyengébbek még kedvet kapnak az utánzáshoz és akkor valóban mentőt kell hívni. Anyuka elhaló hangon megkísérelt egy „fiúk, most már gyertek le” mondatot. Amilyen lelkes volt a fegyelmezésben, annyira érdekelte a fiúkat is az anyjuk próbálkozása. A nagymama így kézen fogta unokáit és odébbállt, a többi szülő pedig valószínűleg felekezettől függően mormolni kezdett egy imát a játszótéren játszó valamennyi gyerek egészségéért.  Ha így volt, akkor a fohász célba talált, mert a fiúk abbahagyták az akrobata mutatványt és fogócskázni kezdtek, egyikük pedig hintázni. És akkor… Megtörtént amitől immár egy órája féltünk… az egyik fiú beleszaladt a lengő hintába és egy métert repült hátra a homokba. A férjem azonnal odaugrott, egyik kezével felsegítette a földről a gyereket, másik kezével megállította a lengő hintát, hogy a feltápászkodó gyereket, vagy valamelyik rohangáló társát el ne találja a következő lendülettel. Akkorra ért oda az anyjuk és leteremtette a férjemet, miszerint van ezeknek a gyerekeknek anyjuk, majd ő megoldja a helyzetet.
Na, többet már nem bírt el a vérnyomásunk és hazaterelgettük Kevét és Kendét.

Azt hiszem, nem a játszótereket kellene mindenekelőtt cserélni, hanem a szoftvert az emberek fejében. Megtanítani őket a normákra ebben a feje tetejére állított világban, ahol a deviánst mutatják be úgy, mint követendő példát.

Lehet, hogy a vidéki kisvárosokban általában több a „veszélyes” szocreál vasjátszótér, mint mondjuk Budapesten, de tapasztalatom szerint - többségében - tudunk rajta európai módon viselkedni – szülőként és gyerekként is.

2011. július 20., szerda

Perilla Károlyfalván

Sok-sok Perilla repült felém a károlyfalvai óvódában, amikor Kevével a vakáció előtti héten beléptünk az ajtón. A gyerekek készítették a tündér-bábot Marika óvónéni segítségével.




Mikor mindenki elkészült a bábbal, akkor Marika néni elővette a zöld, barna és kék anyagokat a szekrényből, és az egyik asztalra varázsolta a Zemplént. Volt ott mező, hegy, meg patak (Dörzsik)....



És a Perillák együtt énekeltek, táncoltak, repdestek a Zempléni táj felett.



Csudajó "Perilla-találkozó" volt, nekem elhihetitek!!!!! :D

Az Olvasótól

Köszönöm szépen mindenkinek, aki visszajelzett a mesével kapcsolatban! Nagyon boldoggá tesz valamennyi!
A minap Jászter Bettitől kaptam egy levelet. Megkértem, hogy hadd tehessem közzé itt a blogon. Egyszer Debrecenben Szabó Magdával készítettem interjút. Életem egyik legszebb, legemlékezetesebb élménye volt. Magával ragadó egyéniség - ezt gondolom az irodalomkedvelőknek nem kell bizonygatnom - és nagyon őszinte ember volt. Amikor a beszélgetésnek vége lett és az operatőrrel készülődtünk vissza a stúdióba, Magda néni megfogta a kezemet és azt mondta: "Sose add fel lánykám, ez a szakma neked való." Még ma is könnybe lábad a szemem, ha visszaemlékszem erre. Ezt a kedves gesztust juttatta eszembe Betti levele, és ezért nagyon hálás vagyok.


Kedves Ági!

Amíg Sebivel a kórházban voltunk, a te mesédet olvastam neki. Tulajdonképpen ő volt a mérőműszer, amelynek a mutatói a végén kiugrottak a helyükről.
Még ő kezdte itthon az olvasást és a csodarabbis résznél tartott. A kórházban én folytattam-tudod hogy van, anyával mindig jobb a mese, mert utánozza a szereplők hangját. Nem engedte abbahagyni, csak annyira, amíg ittam néhány korty vizet, hogy a kiszáradt torkomat megenyhítsem. A végén, már térdepelt az ágyban, úgy drukkolt. Itta a szavakat, amelyek elhagyták a számat. Nekem is ugyanilyen élmény volt, talán még jobb, mint amikor otthon, magamban olvastam. A végén mindkettőnkön jóleső borzongás futott végig.
Köszönjük neked ezt az élményt!
Biztosan százan is elmondták már, hogy mennyire érdekes és szép a meséd, de szerintem több annál.
Nagyon jól esik a szöveg sodrása, nem erőltetett, nem modoros. A mondatok egyszerűek és mentesek minden felesleges cafrangtól. A férjem külön értékelte a kis megoldó kulcsokat, azt mondta, hogy olyan, mint a Nemzet Aranya című film feladványai.  Valóban kalandos, egy percre sem engedi a figyelmet lankadni, de nem érzem közben a kényszert, hogy figyelnem kell, hanem egyre gyorsabban olvasom, hogy végre eljussak a megoldásig.
 A legjobban mégis az tetszik benne, hogy a mi szép legendáinkat vagy valós történelmi és irodalmi eseményeinket nem erővel gyúrod a cselekménybe, hanem úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha a mese kedvéért történne minden. És ez az, amit kevesen tudnak azok közül, akik meseírásra adják a fejüket. A te könyveden érezni, hogy szeretetből született és nem azért, hogy lásd a nevedet a borítón.
Az én "szakértőimet" már megnyerted. Szerintem, mostantól más városok polgármesterei is jelenkezni fognak: írnád meg az ő meséjüket is.
Egyszer Jókai Annával, kedvenc írómmal készítettem interjút, és ő azt mondta, hogy akkor mondhatja el egy író magáról, hogy jó könyvet írt, ha az olvasó azt mondja a végén.
- Jaj, de szép gondolatok! Pontosan így érzem én is, csak én nem tudom ilyen szépen megfogalmazni!
Én is ezt gondolom a mesédről.
Emlékszel? Azt kérdeztem, hogy lesz-e folytatás?
Erre pedig egy másik író adja meg a választ.
" Ha igazán író az író és Isten gondolata feszíti belülről: a gondolat könyvvé lesz előbb-utóbb." / Wass Albert/
Puszi: a népes Hornyák család, akik mind elolvasták a mesét és hisznek a csodákban.