Keve és Kende, a két kis Szabó gézengúz tudomást sem vett a balatoni vakációt beárnyékoló fekete felhőkről és a 16 fokról, mert a strandolásról elterelte a figyelmüket egy „igazi” uniós szabványnak megfelelő játszótér. Minket, szülőket is lenyűgözött a négybástyás vár, ami a csúszda, hinta és mászóka mellett más attrakciókat is kombinált. Tény, hogy láttunk már szebbet, jobbat, de erre úgy néztünk, hogy költségvetése talán elfogadható lenne, amikor egy sátoraljaújhelyi szocreál vasjátszóteret akar kiváltani a városi önkormányzat. „Mekkora boldogság lenne ez odahaza a gyerekeknek” – beszéltük a férjemmel. Ekkor két budapesti család öt gyerekkel megostromolta a várat. Mint a törökök az egri várfalon, úgy támadtak ezek a fiúk is az éppen a toronyban tartózkodó békés többiekre. Oldalról ugrottak be, a kisebbekre a frászt hozva, majd egy pillanat múlva már másztak is feljebb a tetőre, és ott csimpaszkodtak, csúszkáltak közel három méter magasságban. Minden anyuka hüledezett, némelyikünknek talán még a szánk is tátva maradt. Most sem tudnám megmondani, hogy a gyerekek akrobata mutatványa, erejük és bátorságuk, vagy a félelem bénított le. Talán valamennyi egyszerre. Negyed óra telt el, és a vadóc kis csapat még mindig tudott újat mutatni, amitől a szívünkhöz kaptunk. Mert amit műveltek, az minden volt, csak biztonságos nem. A szabvány készítőinek, az engedélyt kiadóknak őket kellett volna elhívni, hogy bemutassák, melyek azok a kiskapuk, lehetőségek, amitől romba dől a biztonságos uniós játszótér mítosza. Hogy hogyan lehet egy ilyen modern játszótéren nagyobb veszélynek kitéve a gyerek, mint egy szocreál régi vasmászókán, vagy csúszdán, amin a 30-40 év alatt senki sem tudott bemutatni ilyen attrakciót.
A kisebb, bátortalanabb gyerekek az első riadalom után kezdtek felnézni ezekre a mini-pókemberekre. Saját anyukáik helyett immár az egész játszótér szemmel tartotta őket. Aztán egy nagymama barátságosan odalépett a szülőkhöz és megkérte őket, hassanak valahogy a gyerekeikre, hogy a játszóteret úgy használják, ahogy azt a tervezője elgondolta és szorítsák háttérbe a fantáziájukat – ami úgy tűnt valóban, hogy végtelen - mert a kisebbek, gyengébbek még kedvet kapnak az utánzáshoz és akkor valóban mentőt kell hívni. Anyuka elhaló hangon megkísérelt egy „fiúk, most már gyertek le” mondatot. Amilyen lelkes volt a fegyelmezésben, annyira érdekelte a fiúkat is az anyjuk próbálkozása. A nagymama így kézen fogta unokáit és odébbállt, a többi szülő pedig valószínűleg felekezettől függően mormolni kezdett egy imát a játszótéren játszó valamennyi gyerek egészségéért. Ha így volt, akkor a fohász célba talált, mert a fiúk abbahagyták az akrobata mutatványt és fogócskázni kezdtek, egyikük pedig hintázni. És akkor… Megtörtént amitől immár egy órája féltünk… az egyik fiú beleszaladt a lengő hintába és egy métert repült hátra a homokba. A férjem azonnal odaugrott, egyik kezével felsegítette a földről a gyereket, másik kezével megállította a lengő hintát, hogy a feltápászkodó gyereket, vagy valamelyik rohangáló társát el ne találja a következő lendülettel. Akkorra ért oda az anyjuk és leteremtette a férjemet, miszerint van ezeknek a gyerekeknek anyjuk, majd ő megoldja a helyzetet.
Na, többet már nem bírt el a vérnyomásunk és hazaterelgettük Kevét és Kendét.
Azt hiszem, nem a játszótereket kellene mindenekelőtt cserélni, hanem a szoftvert az emberek fejében. Megtanítani őket a normákra ebben a feje tetejére állított világban, ahol a deviánst mutatják be úgy, mint követendő példát.
Lehet, hogy a vidéki kisvárosokban általában több a „veszélyes” szocreál vasjátszótér, mint mondjuk Budapesten, de tapasztalatom szerint - többségében - tudunk rajta európai módon viselkedni – szülőként és gyerekként is.
