Vidéken az élet 2.

Gyászjelentés

Megszámlálhatatlan virágbolt van a mi városunkban. Majd minden utcára jut egy. A miénkre speciel kettő, és ezzel nem akartam nagyot mondani. De tényleg, majdnem annyi virágbolt van, mint kocsma. Márpedig éljen bármekkora településen is az ember, az köztudott, hogy kocsmából sosincs elég, és nincs szegény kocsmáros. Szóval a számtalan virágüzlet közül csak egy teszi ki a kirakatába a gyászjelentéseket. Ez a bolt a belváros legforgalmasabb helyén van – srégen vele szemben egy másik éppúgy megél, de most ez mellékes. Naponta többször tömeg gyűlik a kirakata elé. Mindenki tájékozódik. Ha az üveg mögött dekorációképp ülne egy papagáj, már kívülről fújná az alábbi mondatokat: „Te jó ég, ő is!”,  „Szegény de fiatal/beteg/idős volt már!”, „Ismerted?”. Talán ez utóbbit mondaná a legtisztábban. Ebben a - megjegyzem 18 ezer lakosú - városban ritkán mondják azt erre a kérdésre, hogy „nem”. A „nem”-ek fele pedig igenné alakul, ha a kérdés feltevője belekezd az azonosításba. Először az elhunyt legközelebbi hozzátartozójáról teszi fel a kérdést, mint például „Szabó Bélát ismered?" Mert az ő felesége/ apja/ anyja/ fia/ lánya volt. Ha erre nem csillan fel a felismerés a másik fél szemében, akkor jön az anyós, após, vej, meny, majd az unokatestvér, de bármilyen távoli rokoni fokig is képesek elmenni a cél érdekében, hogy a másik rábólintson: „Hát ő az, hogyne ismerném”. De a korábbi vagy a legutolsó munkahely meghatározásával is célt lehet érni. És ez után következik, hogy újra elolvassák a fekete keretes papír tartalmát, hogy aki csak szembe jön az utcán, tudja a szomorú hírt. Ha pedig, „aki szembe jön” nem tudná elsőre kiről van szó, hát az előzőekben vázolt módon segítenek beazonosítani az elhunytat.

Bár tudom, hogy a kirakat mögötti jelentések szerencsére nem az én korosztályomat érintik, meg-meg állok elolvasni őrizve e hagyományt. A minap egy kedves nyugdíjas ismerős néni állt mellém. Éreztem, hogy csapdába estem, amikor hangosan felsóhajtott: ”Jaj, szegény …..né!” Már vártam a kérdést, ami fél órára ideköt a kirakat elé egy ilyen intéznivalókkal teli napon. És belehasított a levegőbe: „Ismerted, drágám?” Tudtam, bármit válaszolok, nem menekülök, mert ezt a témát itt és most ki kell tárgyalni. És mert tényleg fogalmam nem volt arról, hogy ki az elhunyt, hát megráztam a fejemet. „Nem?!”- sipította csodálkozva Julika néni. És belekezdtünk a véget nem érő barkóbába. Csak ebben a játékban az kérdezett, aki a választ is tudta. Éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre ássuk magunkat, és úgy tűnt sosem bogozzuk ki a szálakat. Julika néni értetlenül rázta a fejét, hogy miért nem találom már ki, hogy ki az elhunyt, mikor már az összes rokoni szálat felsorakoztatta, és dorgálás képen megjegyezte: „Pedig te újságíró vagy, sok mindenkit ismerned kell.” Végül az unoka volt a kulcs. Ha az elhunytat nem is, az unokáját, mint kiderült, ismerem. És Julika néni arcán a földöntúli mosoly, hogy megvilágosíthatott, elárulta, hogy neki ennyi elég is.

De ez a „ki-kinek-a kije” bevált módszer, ha pletykát kell tovább adni. A férjem már csak nevet rajtam és a barátnőimen, amikor belekezdünk. Pedig ő is alkalmazza. Bár férfi lévén nem ilyen mesteri fokon, mint mi nők. A kérdésfeltevők inkább mi vagyunk, hiszen mint minden nőnek, vérünkben van a pletykálkodás. De a módszer kifejezetten kisvárosi. A nagyvárosi nők csak szűkebb környezetükre képesek alkalmazni. Mi egy egész városra. Itt a „mindenki ismer mindenkit” mondás haszna. Ettől már csak egy barátnőm a durvább. Amikor ő alkalmazza a bevált módszert, hosszabban taglalja, mert személyes szálakat is belevesz, és mire eljutunk a felismeréshez, kiderül, hogy a fél város az ő rokona is – szegről-végről, közelről-távolról -, ami mégiscsak kb 9 ezer ember.

Szóval kisváros ez, népes famíliákkal. De minden kibogozható.