A város legrégebbi épületében, a várban tartott születésnapi móka után Boldizsár és Perilla kalandja különös fordulatot vesz. A tündért ugyanis megégette a matató ménkő, vagy ahogy manapság hívják, gömbvillám, amit Nómia küldött ellene. Eszméletlenül találtak rá az őzek az erdőben. Ők vitték el hátukon a Long-erdőbe. Gyógyír kell neki, különben nem éli túl a sebesülését. A kenőcsöt gyógynövényekből kell összeállítani. Ennek receptjét azonban csak az Aranybánya remetéje ismeri. Így Boldizsár egy családi kirándulás alkalmával megszökik szüleitől, hogy a remete nyomára akadjon.
(Részlet)
Bokrokkal benőtt ösvény vezetett a Bányi-hegyi aranybányához. Boldizsár kesergett kissé, mert édesapja elmondta neki, hogy a hegyből utoljára 400 éve bányásztak aranyat. Akkor a járatok egészen Rudabányácskáig, több mint két kilométer hosszan húzódtak a föld alatt. Ma azonban csak 100 méterig járható a bánya, de mivel ez a rövid szakasz is életveszélyes, és bármikor beomolhat, ezért lezárták a bejáratát.
Így ha rá is lel a bányára, hogyan jut be, hogyan találja meg a remetét? És vajon megijed-e tőle? Még sosem látott remetét. Csak annyit tudott, hogy ezek az emberek egyedül élnek az erdőben évek óta. Ahogy ezen morfondírozott egyszer csak kirázta a hideg. Úgy érezte, figyelik. „Bár ne lennék egyedül.”- a gondolatra gyökeret vert a lába. Fel sem mert nézni a térképből, pedig számításai szerint a bánya bejárata már csak alig 10 méterre lehetett tőle. Háta mögött megreccsent egy ág. A hang alapján valaki rálépett, és az kettétört. Majd újabb reccsenés, immár közelebbről. A félelemtől könny szökött a szemébe. De még mindig a térképre szegezte tekintetét. Most már érezte annak a másik alaknak a jelenlétét. Hallotta, ahogy levegőt vesz. Egészen közel volt hozzá.
- Fiatal vagy ahhoz, hogy egyedül csatangolj az erdőben.
- Én csak…-szipogta Boldizsár, és felemelte fejét.
- Csak nem elszöktél otthonról és eltévedtél? – még a szeme is mosolygott az öreg úrnak, aki ott állt Boldizsár előtt farmerban, pólóban, hátizsákkal a hátán, egy fokost markolva. Napégette bőre ráncos volt, mint a szikkadt almáé. Égkék szeme körül volt a legtöbb barázda, amik mosolyától még mélyebbnek tűntek. Haja őszbe hajlott már, feje tetején meg is ritkult jócskán. Mégis a háta közepéig ért a copf, amibe fogta. Ha tolldíszt viselt volna, akár indián is lehetett volna.
- Nem tetszik tudni, élnek itt remeték?
- Remeték?!?! - nevetett hangosan az idős úr. – Miféle remeték?
- Hát például olyan, akinek hosszú a szakálla, rongyos ruhában egyedül él az erdőben, évek óta nem beszélt senkivel, úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, tudja, melyik gyógynövény mire való….meg ilyesmi. – sorolta.
- Hát, ez akár én is lehetnék, leszámítva a rongyos ruhát és a hosszú szakállt. Mégsem vagyok remete. De miért keresel te egy ilyen remetét?
- Mert segítenie kell. Egy recepttel. Csak ő tudhatja, milyen gyógynövényekből főzhetek gyógyírt egy barátom számára. Gömbvillám égette meg, és nagyon beteg.
- Érdekes. Talán segíteni is tudok, ha elfogadod. – és már húzott is elő a táskájából egy vaskos kötetet. Nagyon öreg lehetett ez a könyv. Bőrborítója berepedezett, lapjai megbarnultak – Sokszor volt már segítségemre ükanyám naplója. Legtöbb gyógynövényes receptjét kívülről tudom, hiszen ezzel gyógyítom magam, mióta itt élek erdei kunyhómban. De a gömbvillám okozta sebekről nem tudok semmit…
A Bőrborítón cirádás betűkkel ez állt: „Parnoka Jánosné tulajdona” és egy kezdő évszám „1620”. Alatta egy érdekes jel: két lekerekített hegyű háromszög metszette egymást, közepében pedig egy ötszirmú virág.
- Mi ez a jel? – kérdezte Boldizsár.
- Ezt a jelet használták azok az asszonyok, akik ismerték a növények gyógyító erejét, akik kapcsolatba tudtak lépni az elhunytakkal és akár a jövőt is látták.
- Ők voltak a boszorkányok… Így a bácsi üknagymamája is boszorka volt.
- De jó boszorka. Tudásával segítette az embereket. De ők hálátlanok voltak, és mivel féltek az ilyesfajta varázslatoktól perbe fogták őket. Látod, a naplója borítóján is csak egy évszám szerepel. Ekkor kezdte el írni a naplót. Élete és tudása van benne. Befejezni nem tudta, mert a napló megnyitása után kilenc évvel, 1629 novemberében boszorkánysággal vádolták meg, és máglyán megégették a Bodnár-völgyben.
- Erről már hallottam. És ő volt az egyedüli boszorkány, aki a városban élt?
- Nem. Többen is voltak. Majd 200 éve még bizony folytak boszorkányperek. Jártál már Széphalomban?
- Igen.
- Az oda vezető út mentén is volt ám egy égetőhely. Jóval később, amikor már sem itt, sem máshol nem hajtottak végre halálos ítéletet, a hiedelmek miatt az emberek még mindig annyira tartottak ettől a helytől, hogy aki arra járt, egy megjelölt helyre jelképesen gallyakat szórt. Így akarták megvédeni magukat attól, hogy a boszorkák visszatérjenek az élők közé.
Mielőtt Boldizsár tovább faggatózott volna, az öregúr a nyitott könyv egyik oldalára csapott.
- No lám, itt a recept.
Cirádás, kézzel írott betűkkel az állt ott: Gyógyír matató ménkő ellen.
- Végy egy szirom fehér tündérrózsát. A Bodrog holtágaiban vagy az ártér mélyebb, állandó vizű gödreiben rátalálsz. Hajnali 4 órakor szakajtsd a szirmát. Tégy hozzá békakontyot. Ez az orchidea a Long-erdő gyertyános tölgyesében virít. Csak egy szirmot szakajts ebből is, csakúgy, mint az Amygdalus nanából. A Szár-hegy lejtőin virágzó élénk rózsaszín törpemandula egy szirma a gyógyulásba vetett hitét adja vissza a betegnek. Ezért nélkülözhetetlen. E három szirmot szárítsd 3 napot, majd tedd bele egy rézmozsárba. Törd össze, öntsd fel 3 dl aszúval és itasd meg a matató ménkő áldozatával. De vigyázz! Csak akkor hatásos, ha 3 korttyal issza ki. - mire az állítólagos remete az olvasás végére ért, Boldizsár már kapta is elő jegyzetfüzetét. Gyorsan lefirkantotta, miből mennyire lesz szüksége, és hogyan készítse el a csodaszert.
- Hmmmm…- szólalt meg az öreg úr. - érdekes. Még sosem olvastam végig a naplót, nem is sejtettem, hogy ilyen receptet is feljegyzett ükanyám. Amíg a receptet olvastam eldöntöttem, végigolvasom a naplót ától cettig.
- Az jóóóóó - húzta el a száját Boldizsár, miközben gondolatai félig azon jártak, hogy hiába jött idáig, ha a pécsváradi út miatt nem tudja beszerezni a gyógyfőzethez szükséges növényeket.
- Más gond is nyomja a válladat?
- Ami azt illeti… Holnap hétfő, és nekem el kell utaznom Pécsváradra a szüleimmel. Egy teljes hétre. És ha csak utána kezdem el összegyűjteni a növényeket a főzethez, akkor talán már késő lesz. - az utolsó szavakat zokogva mondta ki. Eluralkodott rajta a félelem, hogy elveszítheti a barátját.
A remete vigasztalón átkarolta vállát napbarnított karjával.
- Gyenge vagyok ehhez.
- Mihez?
- Nem mondhatom el.
- Ugyan. Ha ennyire bánt valami, azt jobb kibeszélni. Én pedig tényleg nem tudom elmondani senkinek. Legfeljebb Bodri kutyámnak, aki csak ugatva ért szót.
Boldizsár belenézett a remete kék szemeibe, és összegyűjtve minden bátorságát megkérdezte:
- Nem lakhatnék magánál, amíg megszerzem a szirmokat? Egy vagy két nap. Nem zavarok tovább.
- Én teljesen idegen vagyok neked. Nem bízhatsz meg bennem csak úgy. És biztosan a szüleid is aggódnának.
- Biztosan. …biztosan aggódnának… - kövér könnycsepp futott végig arcán- … de ha ezt nem teszem meg, nagy baj történhet. Meghalhat a barátom. Vagy legyengülhet, és akkor nem tud harcolni. Akkor pedig a város is elpusztulhat. Magától nem félek. Mert tudom ki maga. Magánál van a jó boszorkányok összes bölcsessége. Papla nem küldött volna magához, ha rossz ember lenne, és félnem kellene magától.
- Nagy ember lehet a te barátod, ha egy város sorsa múlik rajtad. Ám legyen. Szállást adok, és segítek neked beszerezni a főzet hozzávalóit. De szeretném, hogy minél hamarabb hazamenj aggódó szüleidhez. Ezért most elviszlek a kunyhómhoz, ahol lepihenhetsz. Én elkészítem az útvonalat, hogy a legkisebb kerülő nélkül jussunk el mindhárom helyre a virágokért.
- Rendben. - Boldizsár még mindig sírt, csak éppen most már a szülei miatt: tudta, hogy nagy fájdalmat okoz nekik eltűnésével. Szíve szerint visszaszaladt volna hozzájuk a tisztásra, de tudta, hogy csak úgy mentheti meg Perillát és a várost, ha akárhogy is, de megkeresi a gyógynövényeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése