Ráskay Magdolna legendája

„A Csodák városa” írása közben sokat forgattam a „Sátoraljaújhely Lexikonát”. Először összeírtam, hogy melyek azok a helyszínek, kik azok a személyek, amelyekről szeretnék mesélni a gyerekeknek. Így akadtam Ráskay Magdolna legendájára. Bevallom, korábban nem hallottam ezt a történetet. És szerintem sokan vagyunk így ezzel. Egy krónikás tolmácsolásában szeretném megismertetni mindenkivel, aki korábban még nem hallotta ezt a históriát.

Mellesleg ez a része a mesének ismét egy kis időutazásra csábít. Most a vár fénykorába.

(részlet)

Perilla lábujjhegyre állt, és már fel is emelkedett a földről a levegőbe, maga után húzva kezénél fogva Boldizsárt is. Fent voltak a kivilágított város felett és repültek a hegyek irányába. A fények egyre messzebb kerültek, majd leszálltak egy erdei tisztáson a Vár-hegyen. A talaj köves volt, itt-ott nagyobb sziklákkal. Perilla odament az egyikhez, amin egy repedés volt. Leseperte a kőről az évek alatt rárakódott homokot, ami alatt krikszkrakszok voltak a sziklába vésve.

-         Ez a repedés az időrés, amin keresztül a múltba jutunk. Ez pedig a rovásírással a sziklába vésett varázsige, amit használnunk kell, hogy átléphessünk rajta. Mondd utánam, és érintsd meg a sziklát:

-         „Mutasd a múltam, hogy élhessem jövőm”!

Boldizsár kicsit bátortalanul tette rá kezét a nagy kőre, és megismételte a varázsigét. A repedés tágulni kezdett egészen akkorára, hogy Perilla és Boldizsár átfért rajta. A két barát egymás kezét fogva átlépett a hasadékon keresztül a szikla túloldalára. Boldizsár nem hitt a szemének. Ámulatából Perilla szavai zökkentették ki.

-         Íme, az újhelyi vár! Fáradj beljebb. 

Egy hatalmas kapu előtt álltak, ezen át jutottak be a fallal körülvett várba. Éjszaka lévén csendes volt az udvar. Néhány lovas tartott feléjük, akik közelebb érve leszálltak lovaik nyergéből és mélyen meghajoltak.

-         Légyen üdvözölve kedves vendégünk! - biccentettek fejükkel Perilla és Boldizsár felé - A nagyteremben megterítettük az ünnepi asztalt. Minden és mindenki készen áll Boldizsár uram szórakoztatására. - mondta a magasabbik lovas és kikötötte lovát egy farönkhöz. A két bársonyba öltözött férfi a palota kapujáig kísérte a vendégeket, majd fejüket meghajtva hátráltak, hogy Boldizsár és Perilla beléphessenek az épületbe. A vár nagytermébe lépve újabb meglepetés fogadta őket. Fáklyák fénye világította be a helyiséget, ahol hosszú asztalon gyertyák égtek. Az ünnepeltet és a tündért szolgák kínálták hellyel, és hatalmas tálakon malacsültet, kacsacombot és más finom ételt szolgáltak fel. Perilla és Boldizsár koccintottak az ezüst serlegekbe töltött musttal, majd Perilla összecsapta a tenyerét.

-         Krónikás! Műsort! - Boldizsárra nézett és kacsintott - Boldog születésnapot! Fogadd szeretettel az újhelyi vár legszebb szerelmi történetét a kor krónikásától.

Lanttal a kezében belépett az ajtón egy díszes öltözetű fiatal férfi. Meghajolt Boldizsár előtt, majd dalolni kezdett:

„Törökkel vívott nagy csatának korában,

Ráskay Magdolna ült egy nagy szobában.

Könnyeit hullatta Újhely vár uráért,

Imáját mondta örök nyugodalmáért.

Pálóczi Antalnak özvegye szép vala,

Birtoki határa messzire északra.

Kérője akadt is szép számmal kezének,

Szép szavak nem vették szerét az eszének.”

Az előadás közben egy színes ruhába öltözött nyurga férfi jelent meg. Boldizsár a sapkájáról szinte azonnal felismerte, hogy csakis az udvari bolond lehet, hiszen a mesekönyvekben is mindig ilyen csengettyűs végű sapkát viseltek ezek a mókás alakok. Boldizsár zavarban volt, hiszen a bolond kifigurázta a komoly előadást: düllesztette szemeit, vicces grimaszokat vágott, csinos női járást utánzott. Az ünnepelt azért igyekezett odafigyelni a krónikásra, akit látszólag nem zavart meg a teremben illetlenül viselkedő mókamester.

„Szívére, várára Perényi szemet vet.

Özvegyi hűsége szép szóra nem enged.

Tüzet nyit ellene Pataknak várura,

Ostromra sem nyílik Újhelynek kapuja.”

A bolond úgy rázta fejét, hogy a sapka hangos csilingeléssel a földre esett. Ez egy kissé kizökkentette a krónikást is mondandójából. De hamar vissza is talált a történet folytatásához.

„Ulrik lovag úrnőjéért hiába eseng

Várkapitányi rangja kevés most ehhez.

Reménytelen szerelme dühét felszítja,

Újhely vár kapuit sarokig kinyitja.

Perényi Péter hát betör a kővárba,

Ulrik meg bújában beledől kardjába.

A tragikus eseményt a bolond várható módon kifigurázta. Nem létező kardjával úgy tett, mintha hasba szúrná magát, majd lógó nyelvvel, mozdulatlanul feküdt a földön. Boldizsár csak remélni tudta, hogy ezzel a jelenettel a bolond befejezte szereplését erre az estére, hiszen inkább kínosan érezte magát tőle, mint jókedvűnek.

„Újhely vára mára Perényi birtoka,

De Magdolna szíve sosem lesz otthona.”

A krónikás meghajolt, Perilla és Boldizsár pedig megtapsolta őt. Erre a bolond is felpattant, megfordult, lehajolt és átnézve lábai között integetett a vendégeknek, majd szökellve elhagyta a termet a krónikással együtt.

-     Ez tetszett! – mosolygott Boldi Perillára. – De mi történt a várral? Miért nem áll ma is itt?

-     Perényi nem volt jó gazdája a várnak. Fontosabbnak tartotta a pataki várat, így azt építgette, szépítgette. Ezt pedig hagyta elromosodni. Sőt, néha maga is segített ebben, amikor köveit a pataki vár építkezéséhez szállíttatta.