Csak röviden!

Sajnos, nem jön ki a könyv május 28-ra, ahogy a városi programfüzetben megjelent.  Ennek több oka is van, de lényeg, hogy júniusban már kézzelfogható lesz. Kicsit olyan ez, mintha a szülinapom csúszna egyik időpontról a másikra, és mindig csak áhítoznom kell az ajándék után. De tudom, hogy nagyon boldog leszek, amikor végre kézbe vehetem a nyomtatott változatát.

Privátban sokan írták, hogy kíváncsiak lennének a történet rövid összefoglalására. Megpróbálom…

Bagladi Boldizsár egy 8 éves kisfiú, akinek családja hamarosan édesapja szülővárosába, Sátoraljaújhelyre költözik. Ez a változás egyáltalán nincs kedvére a kamasznak. Hogy ismerkedjen a várossal és az itt élőkkel, Boldizsár a nagybátyja családjánál, Sátoraljaújhelyen tölti a szünidőt.  A rokonság igyekszik kellemes programokat szervezni. Éppen egy Szár-hegyen töltött délután alkalmával találkozik először Boldizsár Perillával. A monda szerint a tündér uralkodott hajdan az erdők és vizek felett az újhelyi erdőkben. Amikor azonban Perilla elhódította a természet erőinek parancsoló nimfától (mesében Nómia) a szerelmét, az kegyetlen bosszút állt. Tüzet bocsátott ki a Magas-hegyből, és a megrendült sziklák maguk alá temették a szerelmeseket. De „A csodák városában” Perillának mégsem nem lett nyughelye a Koporsó-hegy. Megmenekült. Erről azonban már Nómia is tudomást szerzett, és újabb bosszút esküdött. Most azonban az egész város, az itt élők is veszélyben vannak. Perilla és Boldizsár szövetséget, és persze barátságot kötnek Sátoraljaújhely megmentésére.

Megismerkedésük estéjén hatalmas vihar tombol a városban. Az, hogy az égszakadást Nómia „küldte”, csak másnap, a Levéltárban derül ki. A két jóbarát közösen látogatja meg Kazinczy egykori munkahelyén Paplát, aki az iratokat rendszerező manók főnöke. Van ám munkájuk, ugyanis a vihar a Levéltárba is betört, és magával vitte az egyik egyedi darabot, a boszorkányperek dossziéját.

Perilla úgy dönt, hogy Boldizsár segítségét kéri: a Piarista rendház órájával tegyen időutazást az 1800-as évek Sátoraljaújhelyére és kérjen tanácsot Teitelbaum Mózestól abban, hogyan győzhetik le Nómiát. A Csodarabbi rejtélyes felelet ad, miszerint sokszor és sokat segített már a szőlő az itt élőknek, most is fog, ha gondoskodást kap. Perilla úgy véli, hogy ezzel az üzenettel a rabbi arra az aszúeszenciára gondol, amit még Lórántffy Zsuzsanna udvari papja, Szepsi-Laczkó Máté készített. Ennek néhány cseppje a misztikus lényeket sebezhetetlenné teszi, védetté minden bűbájjal szemben. Ezért Boldizsárral ellátogatnak a 15 km hosszú, 4 szintes Ungvári pincébe, ahol a gorgok őrzik a bort. Boldi elcsodálkozik az aszúkészítés fortéján, a falat borító nemes penészen. De a gorgoknak gyanús lesz a sok kérdezősködés és Perillának Boldizsárral együtt menekülnie kell előlük.

Boldizsár folyton azon töri a fejét, hogyan segíthetne. A családja aggódik érte, mert furcsa dolgokat csinál. Többek között elcsavarog a széphalmi Kazinczy emlékkertben, ahonnan az éjszaka kellős közepén kerül elő. A család nem tudja, de Boldizsár találkozott ott a nyelvújító szellemével, akivel izgalmas nyelvi játékot játszottak.

A csínyek ellenére a család elnéző Boldizsárral, és a 8. szülinapját is megünneplik. De senkitől sem kap akkora meglepetést, mint Perillától, aki időutazással ajándékozza meg. Visszarepíti az újhelyi vár fénykorába, ahol a krónikás és az udvari bolond előadják neki Ráskay Magdolna legendáját, ami az újhelyi vár legszebb szerelmi története. ( Mellékesen Te hallottál már róla?  Csak ezért kérdezem, mert számomra újdonság volt ez a história!)

Másnap Boldizsár megtudja Paplától, hogy Perillát megsebezte a matató ménkő, azaz a gömbvillám, és a Long-erdőben a Mária–fa bújtatja. Nem tudja más meggyógyítani, csak az Aranybánya remetéje, akinek birtokában van a titkos recept. Boldizsár a keresésére indul. A remete, egy kedves magányos úr. Péter, az egykor boszorkányperbe fogott Pernoka Jánosné dédunokája, az ükanyja naplójában megtalálja a „Matató ménkő ellen” című receptet. A főzethez a környékbeli erdőkben fellelhető növények szirmaira és aszúra van szükség. Így útnak indulnak. Közben a Dörzsikből isznak és megismerik a Long-erdő flóráját, faunáját, a híres Mária-, és Háromhonvéd fákat. A szél azonban egyre erősödik, és Boldizsár nevét üvölti. Veszélybe kerülnek, de végül szerencsésen megmenekülnek.

Boldizsár hazautazik néhány napra Pécsváradra. A barátján múlik, hogy elkészül-e időben a főzet a tündérnek. De Péter egyéb feladatot is kap: a fegyházba kell meglátogatnia egy rabot, akinek ükanyját hajdan szintén boszorkányperbe fogtak Sátoraljaújhelyen. Az erdőt évek óta el nem hagyó Péter sok változásra csodálkozik rá városi sétája közben.  Majd a börtönben az ükanyja naplóját is díszítő tetoválást fedez fel a rab karján, aki különös álmát meséli el a remetének a látogatás alkalmával. Hazafelé betér a Börtönmúzeumba, ahol ugyanazt az ábrát látja meg a kiállítás egyik darabján, ami a tetováláson és a naplón is szerepel.

Most már annyira közel a mese vége, hogy nem szeretném, ha nem lenne majd min izgulni, ezért azt hiszem nem fejezem be a történet mesélését. Remélem, ízelítőnek ennyivel is beéritek. Persze a mesében szereplő újhelyi helyszínek története és más információ jobban ki van bontva.

És még felteszek egy szenzációs képet: Levéltárban Papla Perillával és Boldizsárral. Itt látszik: valóság és fikció "A csodák városának" keveréke. Hátha így könnyebben megragadnak majd a tények a gyerekek fejében, és szívesebben látogatják meg az újhelyi nevezetességeket, jobban érdeklődnek majd a város múltja irán.

Képek!!!!!

...még nem teljes az illusztrációk sora, de elkészült néhány, amiből most válogattam nektek ide a blogra. Remélem tetszeni fog!

"A Szár-hegy csúcsán álló Kálvária kápolnájának tövében, hátát az egyik sziklakőnek döntve kuporgott Bagladi Boldizsár."

"Mintha csillámport szórt volna valaki szét, amit felkapott a forgószél, és nem akarja letenni. Táncolt vele a szél, kavargott, forgott egy helyben. Ahogy a csillámokra esett a Nap fénye, megannyi színt vert róluk vissza: kéket, rózsaszínt, sárgát, lilát… Boldizsár nem tudta róla levenni a szemét. Csodálatos volt. Perceknek tűnt a tánc, pedig pillanatok műve volt, míg a kavargó csillámporból egy karcsú női alak formálódott. Apró volt és amolyan átlátszó. De mégsem… nem látszott át, csak olyan sejtelmes volt a valója. Mégsem ijesztő. Fiatal volt az arca, hosszú ezüstös a haja, ami csaknem földig ért, mint csillámporos ruhája."

"Boldizsár felpattant ágyáról. Látni akarta, hogy mitől ijedt meg annyira a tündér. De nem látott mást, mint a Magas-hegy felett gyülekező viharfelhőket. A távolban már cikáztak a villámok. De a mennydörgés és a villámlás között eltelt idő alapján még messze volt a felhőszakadás a várostól. Boldizsár gyorsan ágyba bújt. Félt a vihartól, így inkább úgy döntött, átalussza azt."

Hát, nem gyönyörűek? ...Ez Ami!

Vidéken az élet 3. (Büszkeségeink)

Ígérem, a meséből is teszek fel a héten, de várok egy-két illusztrációt, hogy meglephesselek Titeket!!!! Addig is, "Vidéken az élet" folytatódik!  - Ha nektek is van ötletetek, hogy miben más vidéken élni, mint "nagyvárosban", miért könnyebb, vagy nehezebb, illetve hogy a mi településünkön mi az, ami megmosolyogtat, vagy elszomorít - mégis tudunk rajta közösen derülni -, kérlek összátok meg velem. :)

 B. Krisztának köszönöm a Gyászjelentéshez fűzött kommentjét...jót derültem rajta. Az anyák már csak ilyenek....minnél nagyobb az élettapasztalat, annál jobban megy a pletyó :)

VIDÉKEN AZ ÉLET…3.

Büszkeségeink,

avagy egyszer felnő a gyerek, csak éppen nem mindegy mi lesz belőle, mitől lesz híres….

A 2000-es évek derekán Debrecenben dolgoztam. Belekóstoltam a nagyvárosi életbe, vagy legalábbis valami hasonlóba. (Meggyőződésem azóta, hogy nemhogy a hajdú megyeszékhely, de a világ is kicsi.) Most ez mindegy is. Szóval, még csak néhány hete dolgoztam ott, és mint kisvárosi lány nehéz volt kitűnni szaftos pletykák híján, miközben az egyik kedves kollégám többször büszkélkedett azzal, hogy ő készítette az első fotót Bódi Szilviről, amikor még országosan senki sem ismerte. A másik  - szintén férfi J - kollégám azzal a sztorival akart felé kerekedni a társalgásban, hogy elmesélte: Szilvi a konditeremben előtte szokott biciklizni, és éppen a hátsóját látja miközben bicepszeit erősíti. Egy harmadik kolléga gyors váltással Lukács Lacira terelte a szót, aki a legjobb barátnőjével randizgatott anno 10 éve J, így belső titkok tudója volt a frontemberről. De egyszer eljött az én időm.

- Óvodatársam volt! – mondtam én is szinte büszkén, amikor a férfi kollégák a Playboyban az egyik éppen akkor legismertebb pornószínésznőről készült fotókat elemezték. Felkapták a fejüket és minden érdekelte őket, ami magánéleti titok lehet „ovitársam” életéből. Igazából nem sokkal több információval tudtam nekik szolgálni annál, mint hogy melyik mászókáról hányszor esett le, melyik fiú leste meg pisilés közben, vagy ki mellett aludt délutáni csendes pihenőn a csoportszobában.

Miután egykori csoporttársam befutott a szakmájában, a bulvársajtó imádta és intelligens lányként a média nagy-öregei is szerettek vele interjút készíteni, mindenki róla beszélt a szülővárosában. Hirtelen mindenki, de mindenki ismerte. Mindenki tudott valami személyes történetet vele kapcsolatban mondani, még akkor is, ha korábban csak köszönőviszonyban voltak, vagy abban sem. Felkavarta városkánk életét. Első számú kedvenc lett. Büszkeségünk.

Nem tudom, hogy ezt irigyelték-e meg tőle, vagy más volt a motiváció, mindenesetre sok követője akadt. Ha készülne egy felmérés arról, hogy a népsűrűséget figyelembe véve, az egy főre jutó pornószínészek száma mely magyarországi településen a legnagyobb, akkor dobogósok lennénk mindenképp. Persze legtöbbjük nem él itt, vagy már  más „hivatást” keresett magának.

Merész vállalkozás volt ez mindenesetre tőlük, hiszen egy 18 ezer lakosú, „mindenki ismer mindenkit” városban mindig lesznek olyanok, akik ismerték őket már pelenkás koruk óta. És itt visszatérnék ex-pornós ex-csoporttársamhoz még egy történet erejéig. Mikor híres lett a szakmájában, egykori osztályfőnökének a délutáni színjátszószakkörét a diákszáj átkeresztelte „kurva képzőnek”. Ezen persze mindenki csak nevetett, maga a tanárnő is. Mindenesetre ő biztosan büszkébb arra a tanítványára aki miniszter lett, ha csak néhány hónapra is. Mert bizony „országháborítót” is nevelt már ez a város.

Szóval egyszer felnő a gyerek és jó esetben felelősségteljes felnőtté válik magán életében és a hivatásában egyaránt. De egy ilyen kistelepülésen mindig lesz valaki, aki meglátja majd a gyereket azokban a fiatalokban, akik középiskola után nem hagyták el a várost, vagy felsőfokú tanulmányaik után itt akarják megtalálni a számításaikat. Nekik dupla akkora harcot kell vívni vezető pozícióban az elismerésért, tekintélyért, mint tennék azt egy nagyvárosi multinál.  Valljuk be, férfi vezetőként felettébb kellemetlen érzés lehet kérdőre vonni vagy utasítani valakit, akiről biztosra tudja, hogy a beosztottja gyerekként látta meztelen alsótesttel szaladgálni a városi strandon és az egykori méreteiből próbál messzemenő következtetéseket levonni, ami jó vicc lehet az iroda női dolgozói körében.

Long-erdő

A naplemente gyönyörű volt a hegygerincről. Az ég alja vöröses színekben játszott.

-         Izzik az ég alja, szél lesz. – jegyezte meg Péter. – Igyekeznünk kell, mert ha a népi megfigyelés igaz, akkor még mielőtt feltámad a szél, biztonságos helyre kell húzódnunk a Long-erdőben.

Boldizsár hallotta, amit a remete mondott, de most nem tudott másra gondolni, csak a szüleire. Aggódott, hogy halálra ne rémítse őket eltűnésével. Szegény édesanyja! Biztos azóta csak sír és a fia után kiabál az erdőben. Szinte csengett a fülében édesanyja bársonyos hangja: „Boldi,…Boldizsár…!” Valószínűleg már segítséget is hívtak, hogy minél többen kutassanak utána az egyre sötétedő erdőben.

-         A mobilom! – kiáltott fel. Megállt és lekapta hátáról piros kockás hátizsákját, amit még nagyapja adott neki túrázáshoz. Táskája mélyén kotorászva megtalálta telefonját, amit csak akkor használt, ha a szüleit értesíteni akarta valamiről. Csak akkor kapcsolta be, ha szükség volt rá. - Mindjárt mehetünk tovább, csak értesítem a szüleimet, hogy ne aggódjanak. Bár holnap úgysem fognak megdicsérni, amiért eltűntem, de így legalább tudják, hogy nincs nagy bajom.

 Felhívni nem merte őket, mert akkor biztosan faggatózni kezdenek, de egy üzenetet írt: „Drága Anya, Apa! Jól vagyok, ne aggódjatok. Boldizsár”

Amikor az elküldött üzenetet jelző kis boríték ikonja feltűnt a kijelzőn, Boldizsár szemét elfutották a könnyek. Ez volt az első alkalom, hogy titkolózott a szülei előtt, akik most nagyon hiányoztak neki.

- Mehetünk. - vállára kapta a hátizsákot, és céltudatosan tört előre a kis ösvényen, amit jócskán benőtt a gaz.

-         ­ Egy óra, és megérkezünk a Szár-hegyre. - nyugtatgatta a remete.

Boldizsár egyáltalán nem bánta, hogy hamarosan lóháton folytathatják az utat. Már sajgott a lába az egész napos túrától. Gondolatait pedig nem sikerült elterelni a szüleiről, hiába küldte el az sms-t, csak tovább vívódott. Péter nem volt túl jó beszélgetőpartner. Hozzászokott a magányhoz és a csendhez. Olyan sötét lett, hogy már a viharlámpákat is elő kellett venni. Péter zseblámpa híján ezzel világított a házában és azon kívül is. A sötétben nehezen haladtak. Már türelme végén járt Boldizsár, mikor Péter hirtelen lehajolt. Boldizsár majdnem nekiütközött. Mikor a remete felállt, valamit tartott zárt tenyerében. A lámpa fénye felé tartotta, és kinyitotta kezét. Tenyerében egy rózsaszín szirom pihent.

-         Íme, a törpemandula. A háromból egy szirom már megvan. Nosza, keressük meg a lovat is. Ott lesz a Dörzsik-forrásnál. - mondta, és fokosával jobbra mutatott.

Alig mentek 20-30 métert, egy ló nyerített fel a sötétben. Magasabbra emelték lámpásukat, és nem messze tőlük, meg is látták az állatot, kantárával egy fa törzséhez kötve.

-         Szevasz, Rigó! - mondta Péter, és zsebéből egy kockacukrot vett elő, amit nyitott tenyérrel nyújtott a szürke lónak. Rigó hangos nyerítéssel köszönte meg a kedvességet. - Elfogyott a vizünk. Mielőtt továbbmegyünk, megtöltöm a kulacsunkat. Tudok egy helyet, ahol hozzáférhetünk a forrás tiszta vizéhez. - Gyökerekbe kapaszkodva lemásztak egy domboldalon, ahol egy aknaszerű járaton keresztül leereszkedtek egy csatornába - Ez a föld alatti csatorna vezeti a forrás vizét Újhely főutcájára. A főtéren áll egy kút, aminek dísze egy női akt.

-         A Vas Manci! – vágta rá Boldizsár.

-         Gondolom, ez csak a gúnyneve, mert annak idején Nimfás-kútnak nevezték. Szóval ennek a 700 éves forrásnak a vize táplálja azt is a mai napig.

-         Hűűűű!

-         Bizony. A kutat 1775-ben építették, hogy ha tűzvész ütne ki a városban, a vizével olthassák azt. De sokan innen hordták otthonaikba az ivóvizet is. Egykor még a fogházban, a börtönben is a Dörzsik vizét használták ivásra, mosakodásra, mosdásra. Most már csak itt, a kifolyásnál iható. Lent a városban nem. Kóstold meg. - Boldizsár felé nyújtotta kulacsát, aki jót húzott a hideg forrásvízből.

-         Jólesett, köszönöm.

-         Akkor itt az ideje nyeregbe szállni.

Kimásztak a csatornából, megkeresték Rigót, és elindultak vele begyűjteni a békakonty és a fehér tündérrózsa egy-egy szirmát. Péter volt a lovas, Boldizsár az utas. A hegyoldalon csendesen játszott a szél a falevelekkel. Halk nesze elálmosította az egyébként is fáradt Boldizsárt. Ráborult a remete széles vállára és elszunyókált. Arra ébredt, hogy hűvös fuvallat csapta meg az arcát, és mintha a szél az ő nevét súgta volna: „Boldizsár”.

Ahogy a remete megérezte, hogy útitársa ébren van, magyarázni kezdte:

-         Beértünk a Long-erdőbe. Íme az ország egyik legszebb ártéri erdeje. Bár ebben az éjszakai sötétben nem sokat látni belőle. Évszázados fák között lovagolunk majd, tekints rájuk tisztelettel. A fák többségének neve is van. A terület egykori birtokosa lányiról nevezte el őket. Így kapták a Diána-, az Izabella- vagy a Mária-fa neveket.

-         Mária-fa… - ismételte hangosan Boldizsár, hiszen eszébe jutott, hogy Papla erről a fehér nyárról állítja, hogy bújtatja Perillát. -… láthatnám, ha beszereztük a gyógynövényeket?

-         Áááá, a díszes nyárfacincérre vagy kíváncsi? Hallottál róla, hogy a Mária-fa egyik elhalt, vastag ágában láthatod ezt a ritka, szép bogarat?- kérdezte a természetbúvár remete, mit sem sejtve Boldizsár titkáról.

-         Igen, igen. - füllentette Boldizsár.

-         Rendben, megmutatom a fát. Csak előbb azt keressük meg, amiért jöttünk. De nézd… itt egy kék meztelen csiga. Ilyet sem látni ám mindenhol. Biztosan korhadó fát keres. Azzal táplálkozik. 

Rövid vágta után a tölgyes részbe értek. Sötét volt, mégis nyugalmat árasztott az erdő. Leszálltak a lóról és újra meggyújtották a viharlámpákat.

-         Óvatosan, meg ne égesd magad, vagy fel ne gyújtsuk az erdőt. De próbálj minél jobban lehajolni, hogy megtaláld a békakontyot.

Szinte négykézlábra ereszkedtek, úgy keresték az orhideát. Boldizsár hirtelen felkapta a fejét. „Boldizsáááár” – súgta ismét a szél. Boldizsár mintha egy árnyat látott volna elsuhanni két fa között. Figyelte az erdőt, de nem látott mozgolódást a fák között. Bár betudta azzal, hogy csak a lámpa fénye játszott, és a szél a fák között furcsa hangokat hallat, nyugalma elszállt és nem mert nagyon eltávolodni Pétertől.

-         Megvan. Ez a békakonty. Tiéd ez a szép, nagy szirom. Üljünk vissza a nyeregbe. A tündérrózsát bizony lápos helyen találjuk. Állandó vízre van szüksége. Az ilyen helyeket azonban jobb, ha lóháton közelítjük meg. Így is sárosak leszünk, de talán mégsem nyakig.

Tíz, talán tizenöt percig lovagoltak nyugatnak. Boldizsár közben az erdőt pásztázta. Újhold volt, így a sötétben alig látott tovább pár méternél.

„Boldizsáááááár” - hallotta érkezni a hangot az újabb fuvallattal, ami majdnem a sapkáját is elvitte. Rigó megtorpant, felnyerített. Hogy a ló nyugtalanságát levezesse, mielőtt az ledobja két utasát a hátáról, Péter körbejáratta az állatot. Mikor Rigó lecsendesedett, Péter Boldizsárhoz fordult:

-         A szél a te nevedet súgja, nem először az este folyamán és egyre erősebben.

-         Hallottam, de azt hittem, képzelődöm.

-         Menedéket kell keresnünk. - szögezte le Péter.

-         De a tündérrózsa… még nincs nálunk a szirma! Meg kell keresnünk, különben nagy baj lesz.

-         Nem lesz, fiatalember. Már van. Tudom mit jelent, ha valaki nevét súgja a szél. És Isten ments, hogy a szabad ég alatt találjon minket a vihar. Gyííííí! - megsarkantyúzta Rigót, és már vágtattak is az erdő sűrűbb részébe.

„Boldizsáááár”, „Boldizsáááááááár” - hallatszott egyre sűrűbben, egyre erősebben, egyre fenyegetőbben.

-         Hóóóó! Állította meg a lovat Péter.  Három fa nőtt közel egymáshoz. A remete az egyikhez szorosan odakötötte Rigó kötőfékét. Miközben csomózott, Boldizsár észrevette, hogy a remete arcán most még mélyebbek a ráncok, nyakán és arcán megfeszül az izom. – Rendben, Boldizsár. Most mi jövünk. - mondta mosollyal az arcán.

De Boldizsárt ez már nem nyugtatta meg, hiszen amit látott korábban a remete arcán, az elárulta, hogy Péter sem tudja mi vár rájuk, mit üzen a vörösen izzó ég alja, így naplemente után.

-         Karold át ennek a bükkfának a törzsét, simulj egészen közel hozzá, így…- és Péter is átölelte a fát. Majd levette vastag nadrágszíját és szorosan a bükk törzséhez csatolta vele magukat. - Ebben az erdőben nincs hova elbújnunk. Nincs barlang, nincs hasadék, ami menedéket adna az embernek. Bízzunk benne, hogy így ép bőrrel megússzuk. - mosolygott, de tekintetében inkább a félelem bujkált.

Vidéken az élet 2.

Gyászjelentés

Megszámlálhatatlan virágbolt van a mi városunkban. Majd minden utcára jut egy. A miénkre speciel kettő, és ezzel nem akartam nagyot mondani. De tényleg, majdnem annyi virágbolt van, mint kocsma. Márpedig éljen bármekkora településen is az ember, az köztudott, hogy kocsmából sosincs elég, és nincs szegény kocsmáros. Szóval a számtalan virágüzlet közül csak egy teszi ki a kirakatába a gyászjelentéseket. Ez a bolt a belváros legforgalmasabb helyén van – srégen vele szemben egy másik éppúgy megél, de most ez mellékes. Naponta többször tömeg gyűlik a kirakata elé. Mindenki tájékozódik. Ha az üveg mögött dekorációképp ülne egy papagáj, már kívülről fújná az alábbi mondatokat: „Te jó ég, ő is!”,  „Szegény de fiatal/beteg/idős volt már!”, „Ismerted?”. Talán ez utóbbit mondaná a legtisztábban. Ebben a - megjegyzem 18 ezer lakosú - városban ritkán mondják azt erre a kérdésre, hogy „nem”. A „nem”-ek fele pedig igenné alakul, ha a kérdés feltevője belekezd az azonosításba. Először az elhunyt legközelebbi hozzátartozójáról teszi fel a kérdést, mint például „Szabó Bélát ismered?" Mert az ő felesége/ apja/ anyja/ fia/ lánya volt. Ha erre nem csillan fel a felismerés a másik fél szemében, akkor jön az anyós, após, vej, meny, majd az unokatestvér, de bármilyen távoli rokoni fokig is képesek elmenni a cél érdekében, hogy a másik rábólintson: „Hát ő az, hogyne ismerném”. De a korábbi vagy a legutolsó munkahely meghatározásával is célt lehet érni. És ez után következik, hogy újra elolvassák a fekete keretes papír tartalmát, hogy aki csak szembe jön az utcán, tudja a szomorú hírt. Ha pedig, „aki szembe jön” nem tudná elsőre kiről van szó, hát az előzőekben vázolt módon segítenek beazonosítani az elhunytat.

Bár tudom, hogy a kirakat mögötti jelentések szerencsére nem az én korosztályomat érintik, meg-meg állok elolvasni őrizve e hagyományt. A minap egy kedves nyugdíjas ismerős néni állt mellém. Éreztem, hogy csapdába estem, amikor hangosan felsóhajtott: ”Jaj, szegény …..né!” Már vártam a kérdést, ami fél órára ideköt a kirakat elé egy ilyen intéznivalókkal teli napon. És belehasított a levegőbe: „Ismerted, drágám?” Tudtam, bármit válaszolok, nem menekülök, mert ezt a témát itt és most ki kell tárgyalni. És mert tényleg fogalmam nem volt arról, hogy ki az elhunyt, hát megráztam a fejemet. „Nem?!”- sipította csodálkozva Julika néni. És belekezdtünk a véget nem érő barkóbába. Csak ebben a játékban az kérdezett, aki a választ is tudta. Éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre ássuk magunkat, és úgy tűnt sosem bogozzuk ki a szálakat. Julika néni értetlenül rázta a fejét, hogy miért nem találom már ki, hogy ki az elhunyt, mikor már az összes rokoni szálat felsorakoztatta, és dorgálás képen megjegyezte: „Pedig te újságíró vagy, sok mindenkit ismerned kell.” Végül az unoka volt a kulcs. Ha az elhunytat nem is, az unokáját, mint kiderült, ismerem. És Julika néni arcán a földöntúli mosoly, hogy megvilágosíthatott, elárulta, hogy neki ennyi elég is.

De ez a „ki-kinek-a kije” bevált módszer, ha pletykát kell tovább adni. A férjem már csak nevet rajtam és a barátnőimen, amikor belekezdünk. Pedig ő is alkalmazza. Bár férfi lévén nem ilyen mesteri fokon, mint mi nők. A kérdésfeltevők inkább mi vagyunk, hiszen mint minden nőnek, vérünkben van a pletykálkodás. De a módszer kifejezetten kisvárosi. A nagyvárosi nők csak szűkebb környezetükre képesek alkalmazni. Mi egy egész városra. Itt a „mindenki ismer mindenkit” mondás haszna. Ettől már csak egy barátnőm a durvább. Amikor ő alkalmazza a bevált módszert, hosszabban taglalja, mert személyes szálakat is belevesz, és mire eljutunk a felismeréshez, kiderül, hogy a fél város az ő rokona is – szegről-végről, közelről-távolról -, ami mégiscsak kb 9 ezer ember.

Szóval kisváros ez, népes famíliákkal. De minden kibogozható.

Valami más.....

Leginkább felnőttek olvassák a blogot, annak ellenére, hogy a készülő könyv leginkább általános iskolás gyermekeknek készül. De, semmi gond, én ennek csak örülök. Azonban arra gondoltam, hogy néhány jegyzet már lassan egy éve itt "porosodik" a gépemen. Ez egy sorozat, szintén a mi kisvárosunk mindennapjairól. A címe: Vidéken az élet.... Gondoltam, hátha kíváncsiak vagytok rá. Háta ezt is olyan szívesen olvassátok majd, mint a mesét. Fogadjátok szeretettel az első jegyzetet, aminek az "Inkognítóban" címet adtam!!!

VIDÉKEN AZ ÉLET…1.

Átutazva egy-egy falun sokszor én is elgondolkozom, hogy vajon mivel töltik itt mindennapjaikat az emberek. Így nézhet a mi 18 ezer lakosú kisvárosunkra egy budapesti. Pedig vidéken az élet nem kevésbé unalmas, mint a nagyvárosban. Csak éppen más. Miért? Ez a cikksorozat bepillantást enged abba, hogy élünk mi, vidékiek, itt a „világ végén”.

Inkognitóban

„Jé, milyen kicsi a világ?!” Üdvözölt egy főiskolás csoporttársam az egyik forgalmas budapesti bevásárlóközpontban. „Semmit nem változtál. Talán csak a hajad. Az lett más.” Rátapintott. A hajam a minap tévedésből a megszokott szőke helyett fekete lett. Nem az én hibámból. Nem én nyúltam félre a drogéria polcán. Szerintem április elsejére szánta a gyártó ezt a terméket a fogyasztók megviccelésére, csak novemberre is maradt belőle. (Megjegyzem, hogy néhány éve voltam már khakizöld szőke hajfestéktől, ami ennél a mostaninál rosszabb vicc volt a cégtől. Meggyőződésem, hogy csak a szőke nőkkel tolnak ki a hajfesték készítő cégek, mert fekete, vörös és barna hajú barátnőim még nem estek át hasonló traumán.)

Lényeg a lényeg. Tényleg örültem a találkozásnak, csak nem értettem, hogy hogyan ismert fel kedves diáktársam, mikor otthon, az én drága kisvárosomban sorra mentek el mellettem azok az ismerősök, akikkel minden nap találkozom. Pedig miskolci, debreceni, budapesti…stb barátainktól megszokott kérdés a „Ti mindenkit ismertek?”, ha csak egyszer is végigsétálnak velünk a belváros rövid kis utcáján és én, meg a családom a másodperc töredéke alatt  6-7-szer köszönünk új és új arcoknak, akik szembe jönnek. (Ez erős túlzás még egy kisvárositól is, de néha úgy érzem, hogy ilyen sűrűn kell.)

Ismeretlen érzés volt inkognitóban lenni. Olyan nagyvárosi. Azoknak, akik elköltöznek innen mondjuk Budapestre, az első meghatározó élmény, hogy beleolvadhatnak az ismeretlen tömegbe. Ha csak néhány napra is, de én is beleolvadhattam ismeretlenként a számomra ismerős tömegbe.

A kisfiam Mihály-napi ünnepségén tesztelhettem először, hogy milyen ismeretlen ismerősnek lenni. A rendezvényen az egyik nagymama körbejáratta tekintetét az összegyűlteken. Épp a szemembe nézett, mire mosolyogva integettem neki és a számról jól leolvasható volt a „szia”. Ő hidegen visszabiccentett és a gyerekek előadására szegezte tekintetét, miközben odahajolt lányához, és mint utóbb kiderült, megkérdezte tőle: „Ki az a nő ott hátul?”. A lánya felismert, a nagymamát pedig megnyugtattam, hogy semmi gond, a hajfestés után én sem ismertem meg magam elsőre.

De sorra mentek el mellettem az utcán ismerősök, ha nem volt velem a családom. Mikor fekete énem előtti szőkének nem volt ideje reggel a tükör előtt időzni és smink nélkül, elnyűtt melegítőalsóban kellett kénytelen kelletlen a boltba rohannom, mindig osonó-pályán tettem, hogy a lehető legkevesebb emberrel találkozzak és igyekeztem kámforrá válni, ha szembe jött egy ismerős. Bezzeg fekete hajjal! Bármilyen lelakott is volt a külsőm, nem kellett ezzel foglalkoznom, hiszen a hajfestés utáni első nap kiderült, hogy senki sem ismer meg. Na, jó. Nagy átlagban 10-ből 8-an nem. Nem kellett bájcsevegni, ha nem volt kedvem, emiatt a máskor órákig tartó ügyeimet harmad idő alatt elintéztem a városban.

A kedves főiskolás barátnőm pedig felismert!!!!!!!!!! Egy nagyvárosban, millió ember közül kiszúrt engem, akivel évek óta nem találkozott. Ott, akkor megtörhetett a varázs. Vagy csak kopni kezdett a festék? Azóta itthon is egyre többen felismernek, és ami gond, hogy véleményük van a hajamról, erről az áprilisi tréfáról.

Na, mindegy. Néhány napra azért nagyvárosi nőnek érezhettem magam a kisvárosban, ahol élek.
(2009.december)

Az aranybánya remetéje

A város legrégebbi épületében, a várban tartott születésnapi móka után Boldizsár és Perilla kalandja különös fordulatot vesz. A tündért ugyanis megégette a matató ménkő, vagy ahogy manapság hívják, gömbvillám, amit Nómia küldött ellene. Eszméletlenül találtak rá az őzek az erdőben. Ők vitték el hátukon a Long-erdőbe. Gyógyír kell neki, különben nem éli túl a sebesülését. A kenőcsöt gyógynövényekből kell összeállítani. Ennek receptjét azonban csak az Aranybánya remetéje ismeri. Így Boldizsár egy családi kirándulás alkalmával megszökik szüleitől, hogy a remete nyomára akadjon.

(Részlet)

Bokrokkal benőtt ösvény vezetett a Bányi-hegyi aranybányához. Boldizsár kesergett kissé, mert édesapja elmondta neki, hogy a hegyből utoljára 400 éve bányásztak aranyat. Akkor a járatok egészen Rudabányácskáig, több mint két kilométer hosszan húzódtak a föld alatt. Ma azonban csak 100 méterig járható a bánya, de mivel ez a rövid szakasz is életveszélyes, és bármikor beomolhat, ezért lezárták a bejáratát.

Így ha rá is lel a bányára, hogyan jut be, hogyan találja meg a remetét? És vajon megijed-e tőle? Még sosem látott remetét. Csak annyit tudott, hogy ezek az emberek egyedül élnek az erdőben évek óta. Ahogy ezen morfondírozott egyszer csak kirázta a hideg. Úgy érezte, figyelik. „Bár ne lennék egyedül.”- a gondolatra gyökeret vert a lába. Fel sem mert nézni a térképből, pedig számításai szerint a bánya bejárata már csak alig 10 méterre lehetett tőle. Háta mögött megreccsent egy ág. A hang alapján valaki rálépett, és az kettétört. Majd újabb reccsenés, immár közelebbről. A félelemtől könny szökött a szemébe. De még mindig a térképre szegezte tekintetét. Most már érezte annak a másik alaknak a jelenlétét. Hallotta, ahogy levegőt vesz. Egészen közel volt hozzá.

-          Fiatal vagy ahhoz, hogy egyedül csatangolj az erdőben.

-          Én csak…-szipogta Boldizsár, és felemelte fejét.

-         Csak nem elszöktél otthonról és eltévedtél? – még a szeme is mosolygott az öreg úrnak, aki ott állt Boldizsár előtt farmerban, pólóban, hátizsákkal a hátán, egy fokost markolva. Napégette bőre ráncos volt, mint a szikkadt almáé. Égkék szeme körül volt a legtöbb barázda, amik mosolyától még mélyebbnek tűntek. Haja őszbe hajlott már, feje tetején meg is ritkult jócskán. Mégis a háta közepéig ért a copf, amibe fogta. Ha tolldíszt viselt volna, akár indián is lehetett volna. 

-          Nem tetszik tudni, élnek itt remeték?

-          Remeték?!?! - nevetett hangosan az idős úr. – Miféle remeték?

-         Hát például olyan, akinek hosszú a szakálla, rongyos ruhában egyedül él az erdőben, évek óta nem beszélt senkivel, úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, tudja, melyik gyógynövény mire való….meg ilyesmi. – sorolta.

-         Hát, ez akár én is lehetnék, leszámítva a rongyos ruhát és a hosszú szakállt. Mégsem vagyok remete. De miért keresel te egy ilyen remetét?

-         Mert segítenie kell. Egy recepttel. Csak ő tudhatja, milyen gyógynövényekből főzhetek gyógyírt egy barátom számára. Gömbvillám égette meg, és nagyon beteg.

-         Érdekes. Talán segíteni is tudok, ha elfogadod. – és már húzott is elő a táskájából egy vaskos kötetet. Nagyon öreg lehetett ez a könyv. Bőrborítója berepedezett, lapjai megbarnultak – Sokszor volt már segítségemre ükanyám naplója. Legtöbb gyógynövényes receptjét kívülről tudom, hiszen ezzel gyógyítom magam, mióta itt élek erdei kunyhómban. De a gömbvillám okozta sebekről nem tudok semmit…   

A Bőrborítón cirádás betűkkel ez állt: „Parnoka Jánosné tulajdona” és egy kezdő évszám „1620”. Alatta egy érdekes jel: két lekerekített hegyű háromszög metszette egymást, közepében pedig egy ötszirmú virág.

-          Mi ez a jel? – kérdezte Boldizsár.

-          Ezt a jelet használták azok az asszonyok, akik ismerték a növények gyógyító erejét, akik kapcsolatba tudtak lépni az elhunytakkal és akár a jövőt is látták.

-          Ők voltak a boszorkányok… Így a bácsi üknagymamája is boszorka volt.

-         De jó boszorka. Tudásával segítette az embereket. De ők hálátlanok voltak, és mivel féltek az ilyesfajta varázslatoktól perbe fogták őket. Látod, a naplója borítóján is csak egy évszám szerepel. Ekkor kezdte el írni a naplót. Élete és tudása van benne. Befejezni nem tudta, mert a napló megnyitása után kilenc évvel, 1629 novemberében boszorkánysággal vádolták meg, és máglyán megégették a Bodnár-völgyben.

-         Erről már hallottam. És ő volt az egyedüli boszorkány, aki a városban élt?

-         Nem. Többen is voltak. Majd 200 éve még bizony folytak boszorkányperek. Jártál már Széphalomban?

-         Igen.

-         Az oda vezető út mentén is volt ám egy égetőhely. Jóval később, amikor már sem itt, sem máshol nem hajtottak végre halálos ítéletet, a hiedelmek miatt az emberek még mindig annyira tartottak ettől a helytől, hogy aki arra járt, egy megjelölt helyre jelképesen gallyakat szórt. Így akarták megvédeni magukat attól, hogy a boszorkák visszatérjenek az élők közé.

Mielőtt Boldizsár tovább faggatózott volna, az öregúr a nyitott könyv egyik oldalára csapott.

-          No lám, itt a recept.

Cirádás, kézzel írott betűkkel az állt ott: Gyógyír matató ménkő ellen.

-         Végy egy szirom fehér tündérrózsát. A Bodrog holtágaiban vagy az ártér mélyebb, állandó vizű gödreiben rátalálsz. Hajnali 4 órakor szakajtsd a szirmát. Tégy hozzá békakontyot. Ez az orchidea a Long-erdő gyertyános tölgyesében virít. Csak egy szirmot szakajts ebből is, csakúgy, mint az Amygdalus nanából. A Szár-hegy lejtőin virágzó élénk rózsaszín törpemandula egy szirma a gyógyulásba vetett hitét adja vissza a betegnek. Ezért nélkülözhetetlen. E három szirmot szárítsd 3 napot, majd tedd bele egy rézmozsárba. Törd össze, öntsd fel 3 dl aszúval és itasd meg a matató ménkő áldozatával.  De vigyázz! Csak akkor hatásos, ha 3 korttyal issza ki. - mire az állítólagos remete az olvasás végére ért, Boldizsár már kapta is elő jegyzetfüzetét. Gyorsan lefirkantotta, miből mennyire lesz szüksége, és hogyan készítse el a csodaszert.

-         Hmmmm…- szólalt meg az öreg úr. - érdekes. Még sosem olvastam végig a naplót, nem is sejtettem, hogy ilyen receptet is feljegyzett ükanyám. Amíg a receptet olvastam eldöntöttem, végigolvasom a naplót ától cettig.

-         Az jóóóóó - húzta el a száját Boldizsár, miközben gondolatai félig azon jártak, hogy hiába jött idáig, ha a pécsváradi út miatt nem tudja beszerezni a gyógyfőzethez szükséges növényeket.

-          Más gond is nyomja a válladat?

-         Ami azt illeti… Holnap hétfő, és nekem el kell utaznom Pécsváradra a szüleimmel. Egy teljes hétre. És ha csak utána kezdem el összegyűjteni a növényeket a főzethez, akkor talán már késő lesz. - az utolsó szavakat zokogva mondta ki. Eluralkodott rajta a félelem, hogy elveszítheti a barátját.

A remete vigasztalón átkarolta vállát napbarnított karjával.

-          Gyenge vagyok ehhez.

-          Mihez?

-          Nem mondhatom el.

-         Ugyan. Ha ennyire bánt valami, azt jobb kibeszélni. Én pedig tényleg nem tudom elmondani senkinek. Legfeljebb Bodri kutyámnak, aki csak ugatva ért szót.

Boldizsár belenézett a remete kék szemeibe, és összegyűjtve minden bátorságát megkérdezte:

-         Nem lakhatnék magánál, amíg megszerzem a szirmokat? Egy vagy két nap. Nem zavarok tovább.

-         Én teljesen idegen vagyok neked. Nem bízhatsz meg bennem csak úgy. És biztosan a szüleid is aggódnának.

-         Biztosan. …biztosan aggódnának… - kövér könnycsepp futott végig arcán- … de ha ezt nem teszem meg, nagy baj történhet. Meghalhat a barátom. Vagy legyengülhet, és akkor nem tud harcolni. Akkor pedig a város is elpusztulhat. Magától nem félek. Mert tudom ki maga. Magánál van a jó boszorkányok összes bölcsessége. Papla nem küldött volna magához, ha rossz ember lenne, és félnem kellene magától.

-         Nagy ember lehet a te barátod, ha egy város sorsa múlik rajtad. Ám legyen. Szállást adok, és segítek neked beszerezni a főzet hozzávalóit. De szeretném, hogy minél hamarabb hazamenj aggódó szüleidhez. Ezért most elviszlek a kunyhómhoz, ahol lepihenhetsz. Én elkészítem az útvonalat, hogy a legkisebb kerülő nélkül jussunk el mindhárom helyre a virágokért.

-         Rendben.  - Boldizsár még mindig sírt, csak éppen most már a szülei miatt: tudta, hogy nagy fájdalmat okoz nekik eltűnésével. Szíve szerint visszaszaladt volna hozzájuk a tisztásra, de tudta, hogy csak úgy mentheti meg Perillát és a várost, ha akárhogy is, de megkeresi a gyógynövényeket.