Még csak félig-meddig volt kész A csodák városának története, amikor a kéziratot odaadtam egy ismerős házaspárnak. Van már egy kisunokájuk, így gondoltam, hogy ők értékelni tudják. Néhány hét múlva visszakaptam, ezeknek a szavaknak a kíséretében: "Már alig várjuk, hogy Kornél elég nagy legyen ahhoz, hogy együtt elolvassuk, kézen fogjuk és együtt bejárjuk a mese helyszíneit." Nagyon jól esett.
A következő részlet a Levéltárban játszódik. Lenyűgöző hely. De egy gyermek számára is? Sajnos, az osztálykirándulóknak inkább kötelező program, mint izgalmas látogatás. Remélem, hogy a mesének ez a fejezete kíváncsibbá teszi őket is.
(Ha megmozgatja a fantáziátokat a részlet, akkor akár kommenteket is írhattok, hogy milyennek képzelitek Paplát. Az illusztrátornak biztosan nagy segítség lenne. :))
Levéltár (részlet A csodák városából)
"A levéltár a 18. században épült Városháza északi szárnyában kapott helyet. A szép barokk épületben akkor még a megyeháza működött, hiszen Sátoraljaújhely volt Zemplén vármegye központja. Odabent nagy volt a felfordulás. A munkások annyira el voltak foglalva a lehullott vakolat rendbetételével, hogy észre sem vették, hogy egy kisfiú oson be a kapun. A két besurranó áthaladt az aulán, és elindultak a lépcsőn felfelé, majd beléptek az ajtón, melyen a LEVÉLTÁR felirat állt. Itt már újra láthatóvá vált Perilla is. A levéltárban huzat volt. Papírokat cibált ide-oda. Az iratokat pedig nagyon alacsony, hosszú szakállú, öltönyt vajniselő, manószerű férfiak próbálták összeszedni.
- Micsoda káosz, micsoda káosz!!!!- sipítozta az egyik manó.
Ő lehetett a főnök Boldizsár szerint. Az öltönye szebb anyagból készült, mint a többieké, és egy hatalmas monoklit viselt jobb szemén, hogy jobban lásson.
- Perilla! Ó, minő öröm téged látni! Reméltem, hogy nem esett bajod ebben a hatalmas viharban. Tartottam tőle, hogy megtalált!
- Sikerült elbújnom. Barátaim a fák tágas odvaikban elrejtettek. Az ő gyökereikkel nem bírt a vihar. De tény, hogy nagyon mérges volt. Itt mi történt?
Boldizsár egyikről a másikra nézett, fogalma sem volt róla, hogy kiről beszél a tündér és a manó.
- Káosz! Káosz! - sipítozta tovább a manók főnöke – Éjjel a vihar betörte mind a 14 terem ablakát. Már attól féltünk, hogy teljesen eláznak az iratok. A szél széthordta a császárok, királyok, hadvezérek, főpapok leveleit, a térképeket, a jogi iratokat. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha becsap a villám. Oda lett volna az a gyönyörű, viaszosvászon-takarókkal ellátott, számozott polcos, vasablakos szekrényünk, Kazinczy öröksége. – fogta a fejét, hiszen még az is megfájdult a gondolatra. – Első dolgom volt reggel megnézni, hogy megvannak-e az egyedi darabok, köztük az egri várvédő Dobó István végrendelete. Nagy kő esett le a szívemről, amikor legalább ezeket a helyükön találtam. De a legtöbb irat szerteszét hever. Lesz itt munkánk. Szinte a megye teljes feudális kori iratanyagát rendszereznünk kell. És…
- Papla! – kiabált egy manó a folyosó végéről, és gyors tempóban szedte a lábát abba az irányba, ahol Boldizsárék beszélgettek a monoklis manóval. – Mégis eltűnt az egyik egyedi darab a gyűjteményből. Nem más, mint a boszorkányperek dossziéja.
Aggodalom ült ki Papla arcára. Boldizsár azt hitte, azért, mert mint a Levéltár vezetője felelősséget érzett. De ahogy Perillára tekintett, az ő arcán is hasonló kifejezés ült."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése