„Itt nincs semmi!” „Ez itt a világ vége!” … Hányszor mondtam szüleimnek sátoraljaújhelyi kamaszként ezeket a mondatokat. El is mentem. London, Miskolc, Eger és legutóbb Debrecen. Laktam mind a négy helyen, élveztem, de sehol sem voltam otthon. Legutóbb az Alföldön mindenem megvolt amire vágytam: szerelem, jól fizető munka, nyüzsgő társasági élet. Mégis, mikor autóba ültem, és hazaindultam a Zemplénbe, összeszorult a szívem és könny szökött a szemembe, amikor megláttam Tokaj határában a Nagy Kopaszt, majd az Újhelyt körülölelő hegyeket. Hazajöttünk. Én, és a kis családom. Majd amikor megszületett első kisfiam, eldöntöttem, hogy megismertetem és megszerettetem vele szülővárosát, Sátoraljaújhelyt. Így született meg Sátoraljaújhely meséje, A csodák városa.
Remélem a meséből születő könyv - ami Sátoraljaújhely várossá nyilvánításának 750. évfordulójára el is készül az önkormányzat támogatásával - szórakoztató olvasmány lesz a mai gyerekeknek, kamaszoknak és szüleiknek, és a nyolcéves Boldizsár kalandjain keresztül jobban megismerik Zemplén fővárosát és annak környékét: a táji, tárgyi és szellemi értékeket.
Talán a mese elolvasása után Perilláról a többségnek már nem a főutca egyik vállalkozás jut majd ezután eszébe. (Ezt csak azért írom, mert volt, aki a kézirat elolvasása után megkérdezte, hogy a mesében szereplő tündérnek azért adtam-e netán ezt a nevet, mert a cég támogatja a kiadást :))
PERILLA (részlet a meséből):
- Vajon ki volt az a nő az erdőben? Olyan furcsa volt a kinézete. Szép volt. Biztos kedves is, bár most miattam igencsak mérges volt. Nem kellett volna szemetelnem… De miért mondta azt, hogy az ő erdője. Az erdő mindenkié. Mégis olyan hihetően mondta, hogy az övé…
Így morfondírozott Boldizsár, miközben kezét végighúzta a hajszálon: egyszer, kétszer, háromszor.
- Jaj!!! - nagyot visított. Az ágya végében ott állt az a gyönyörű nő, akivel az erdőben beszélt, és akinek hajszálát még mindig a kezében tartotta.
- Miért félsz, ha hívtál? – kérdezte a nő bársonyos hangján.
- Én nem hívtalak. – felelte, miközben arra gondolt, talán szólnia kellene nagybátyjának, hogy idegen van a házban.
- Perilla vagyok, és bizony hívtál. De hogyan került hozzád a hajszálam? Talán csak nem kirántottál egy szálat ma délután az erdőben? És honnan tudtad, hogy mit kell tenned, ha találkozni akarsz velem? – záporoztak a kérdések.
- Én semmit sem tudtam, csak… csak… úgy csináltam. De te varázsló vagy, netán boszorka, hogy hipp-hopp, itt teremtél a semmiből.
- Tündér vagyok. Azoknak a tündéreknek az úrnője, akik a Zempléni-hegyeket lakták. Ne mondd, hogy nem hallottál rólam. Minden sátoraljaújhelyi gyerek ismeri a legendámat. De, bocsánat! Te nem vagy újhelyi, és ha jól hallottam a Szár-hegyi Kálváriánál, amit csokievés közben motyogtál, nem is leszel az. Pedig csodás hely ez. Úgy értem, gyönyörű, és tele van csodákkal.
Boldizsárnak egy hang sem jött ki a torkán az ámulattól. Az ablakból, ami előtt álltak, csodálatos kilátás nyílt a Magas-, a Szár- és a Vár-hegyre. Boldizsár a tájat nézte, és igyekezett elképzelni, hogyan nézhet ki az erdő, ha az a tündérek birodalma. Perilla átkarolta a vállát, a szemébe nézett, és mint aki olvas a gondolataiban, odasúgta:
- Segítek elképzelni.
Boldizsár fejére tette a két kezét, és Boldizsár előtt megelevenedtek a tündérlakta erdők:
A fák sűrű lombjai között utat tört magának a napsugár. Vastag fénycsóvája megannyi színben játszott. Itt-ott ezerszínű por csillogott a levegőben, ahogy a gyönyörű tündérek röpködve táncot jártak egymással és az erdő madaraival. A vidám társaságból kitűnt egy tündér. Hosszú, ezüstös hajáról, karcsú alakjáról Boldizsár azonnal felismerte Perillát. Csak a szeme volt más. Boldog kacérság csillogott benne, ahogy táncot lejtett egy daliás félistennel. Kétségbeesett sikoly törte meg az idillt. „Úrnőm!” A mulatság félbeszakadt, Perilla arcára döbbenet ült, ahogy gyönyörű szemeit a hatalmas vulkán tetejére szegezte. Minden tünde odakapta a tekintetét. Boldizsár is felnézett. Hatalmas füst gomolygott. Teljesen eltakarta a Napot. „A vulkán kitör. Meneküljetek!” Kiáltotta Perilla. A tündérek kétségbeesve menekültek, röpültek a fák fölé. Csak Perilla és táncpartnere álltak és nézték a füstfelhőt, a forró gőzt, miközben a magasból aláhulló pernye lassan feketére színezte hajukat, arcukat, ruhájukat. „Indulnunk kell. A levegő egyre forróbb, a vulkán kitör és odaveszünk.” – mondta a dalia.
„Én nem mehetek veletek, Ármino!” – Perilla a többi tündér után nézett, akik már messze repültek, így abból a távolságból olyannak tűntek, mint egy muslicaraj. – „Itt van minden, amit szeretek.”
„Ha itt van minden, amit szeretsz, nekem is maradnom kell.” – hangzott a szerelmes válasz, és Ármino megcsókolta a gyönyörű tündért.
Ekkor éktelen robajjal láva tört az ég felé. Hatalmas sziklák röpültek a magasba, majd gurultak lefelé a hegyoldalon, versenyezve a vörösen izzó lávafolyammal. A szerelmesek csak még szorosabban ölelték egymást. Mielőtt a forró folyam elérte volna őket, hangos, dühödt kiállás hallatszott „Ez a bosszúm!”. Megrendültek, meghasadtak a sziklák. Az óriási vulkán hét részre szakadt. Boldizsár hiába kereste tekintetével Perillát és Árminót. Az egyik hegy maga alá temette őket. Azon a részen, ahol a robbanás előtt álltak, egy koporsó alakú hegy magasodott. Boldizsár vállát rázni kezdte a sírás. Ezzel megtört a varázs, és Boldizsár újra ott volt saját szobájában Perillával az oldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése